Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Alexa Károly: Mi az, hogy "pannon?" Mi az, hogy "pannonizmus"? (3. rész)

előhív olyan alkotókat és műveket, akiknek és amelyeknek semmiféle „fizikai” kö­zük nem volt a nevesített térrészlethez. A pesti belvárosi Apáczai utcának - vagy az elődjének - köveit aligha koptatta a nagy erdélyi pedagógus, de ugyanez el­mondható a környékbeli Balassi Bálint utcáról is. A Hősök terén megépített mil­lenniumi emlékmű „jobbfajta” szoborkirályai is regények és versek légióit hívják elő a szerzőből, a közeli Allatkert pedig az allegorikus állatmese műfaja révén sok­sok klasszikust Phaedrustól a La Fontaine-t fordító Radnótiig. Mindenesetre olyasféle információkkal gazdagodik a kései olvasó, mint az, hogy a Duna-parti Petőfi szobrot verssel köszöntötte Bronyiszláv Kezsun... És ha már táj... A budai Vár fala mellett szobrot kapott a derék századfordulós Sebők Zsigmond két állat­figurája, Dörmögő Dömötör (azaz: Mackó úr) és Róka Miska. Ok erdélyi illetősé­gűek voltak - mondják elemista emlékeim -, akik néha még a „magyar” Fiúméban is megfordultak, és ez a tény nem sok évvel Lengyel könyve előtt arra késztette a cenzúrát, hogy - tekintettel arra: Erdélyt emlegetni majdhogy nem fasizmus - a Retyezátot áthelyezze a Bakonyba... Most már ez az „adalék” is része a bel-budai tájtörténetnek... Korának átpolitizált szellemiségét (vagy a szerző személyes elkötelezettségét, ki tudja) jelzik azok az „epizódok”, amelyek az akkori jelen kommunista előképeinek voltak tekinthetők, ma már derűs vállvonogatást keltve (hangsúlyozza például, hogy Berzsenyi szombathelyi szobra az új megyei pártház előtt áll, bár ehelyett stílszerűbb lett volna, ha azt mondja, hogy „a püspökvárra és a székesegyházra tekint”), talán azt a javaslatát kivéve, mert azért ez súlyosabb, amely szerint új monumentumot kellene építeni Pusztaszeren a meglévő lerontása után, olyant, ami nem a „szittya gőg”-nek állít emléket. Természetesen bejárja-végigkalandoztatja a gyerekekkel a Dunántúlt is, és itt találunk egy mozzanatra, ami szorosan a „mi” pannon témánkhoz tartozik. Végig­megy szép ábécé rendben a Dunántúli (mi azért most mondhatjuk: Dunán inneni) megyéken, és miközben mindegyiket pár szóval bemutatja, három esetében hasz­nálja a „pannóniái” jelzőt. Baranya megyénél („A megye művelt, pannóniai kultú­rájú szépségével ragadja meg...”), Fejérnél („Fejér megye kedves, megnyerő pan­nóniai tája”) és Tolna esetében („A megye szellemi atmoszféráját, irodalmi légkö­rét az ősi, pannóniai hagyomány, meg a legújabb költészet sajátos ötvözete teremti meg). Niklánál olvasható még ez a megjelölés, de vélhetően nem Somogyra, ha­nem Berzsenyi horatiusi ihlettségére vonatkoztatva. Azért van ennek az apró és tel­jesen önkénytelen szóhasználatnak jelentősége (és erre később még ki kell tér­nünk), mert tudjuk, hogy az egyes dunántúli megyék, illetve kisrégiók között szá­zados konkurencia harc folyt, s folyik ma is, hogy vajon melyikük az „igazi” letéte­ményese a pannon „hagyománynak”, „jellegnek”, „géniusznak”, „szellemiségnek”. Mivel minden - tudjuk - mindennel összefügg és így a véletlenek is gyakran beszédes láncot alkotnak, felfigyelhetünk arra, hogy a Benedek Elek unoka, Len­gyel Dénes műve mellett egy olyan kötet fekszik, amely a nagyszerű erdélyi öreg­apa főműve, a Magyar mese és 'mondavilág folytatásának, műfaji örökösének tekint­hető, ama műnek, amely több generációt tanított hazaszeretetre, honismeretre és múlttiszteletre. Lipták Gábor könyve ez, A Diina-Tisza regéi (1971). Ez is gyere­keknek szóló munka: „Regék, mondák, történetek". A könyv egy hasonnemű szö­vegekből álló szerzői sorozat ötödik darabja. Legközelebbi rokona a Regelő Dunán­túl (1964) és a balaton-környék hangulatát jól visszaadó Aranyhíd (1961). Az író annak az oly kedves vidéki-városi „tanártípusnak” volt az egyik legismertebb alak­ja, akik szelíd rögeszmével búvárolták és ápolták városuk-tájaik hagyományait. Ok voltak azok a „helytörténészek”, alak szűkebb pátriájuk határain túl is ismertek 78

Next

/
Thumbnails
Contents