Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Kollarits Krisztina: "Csetepaté" az irodalomban
össze akarta foglalni a szerteágazó vita legfontosabb állításait, de ez nem sikerült neki anélkül, hogy a fiatalok sértve ne érezték volna magukat. Lovass Gyula válaszcikke szerint például Fábián összefoglalója „csak még jobban bonyolítja a helyzetet s igen alkalmas rá, hogy a nemzedékünkről helytelen véleményeket indítson 'útnak.'" Az egykori tanítvány, Rónay György szintén fontosnak tartja, hogy az összefoglalóra reagáljon, mivel „Fábián István nem érti egészen a fiatalokat, mintha idegen nyelvet beszélnénk; lefordítja azt, amit mondunk, nem mindig hűen, nem mindig pontosan. ”24 A két válaszcikkből kitűnik, hogy mind Lovass Gyulát, mind Rónay Györgyöt leginkább Fábiánnak az a megállapítása bántotta, miszerint a legfiatalabb nemzedéket nem érdeklik kellőképpen a nemzeti sorskérdések. Lovass válaszának lényege, hogy indulásukkor „menteni akartak, szolgálni és válaszolni." Csalódva a falukutatásban, visszahúzódtak, keresik saját hangjukat. Törekvésük egy „új irodalomszemlélet felé mutat, mely még nem találta meg tán feladatait, még tán művei sincsenek, de alakulóban van, s különbözik a Szerb Antal generációjának irodalomszemléletétől." Amíg azonban nem találják meg igazi hangjukat, addig nem fognak szólni olyan fontos témákról, mint a hazaszeretet. Hogy mit jelent ennek az új hangnak a keresése, azt Rónay György cikke fejti ki részletesebben. LIallgatásukat azzal a jelenséggel magyarázza, hogy „a szellemi honvédelem mind kiábrándítóbb, szellemi életünket elözönli a lírai ragacs (...) és kiderül: a magyar az örök bujdosó, a magyar a mély töprengő, a magyar a dühös Tiborc, a magyar csak ez és csak az, de soha nem az egész, az, amit magyarnak megismertünk, magyarnak érzünk és élünk. (...) A mi magyarságunk magyar valóság, nem burjánzó neomagyar mítoszok bonyodalma. ” A magyarság sorskérdéseivel való foglalkozás tehát a fiatalok képviselői szerint is fontos, csak még a formát, a megfelelő stílust keresik hozzá. Nem sikerült viszont egységre jutni a nemzeti klasszicizmus kérdésében. Fábián mereven ragaszkodott Horváth Jánosnak ahhoz az alapvető téziséhez, miszerint a nemzeti klasszicizmus a magyar irodalmi fejlődés csúcsa, megkérdőjelezhetetlen viszonyítási pont. Rónay szerint viszont „A magyar nemzeti klasszicizmus történeti jelenség, a fejlődés egy állomása". Az irodalom feladata, hogy „magasabbra emeljen önmagunknál (...) pusztán művésziségével (...) felébressze bennünk az eltemetett, nemesebb embert. (...) A magyarságnak ma semmi másra nincs olyan nagy szüksége, mint egyszerű, nemes, tiszta és öntudatos emberekre." Fábián az irodalomnak ezt - a közvetlenül nem nemzeti - szemléletét nem tudta elfogadni, válaszában csak megismételte, amit eddig is hangsúlyozott: most induló, tehetséges fiataloknak épp azért kellene a magyar irodalom nagyjainak példáját szemük előtt tartani, mert az segítené őket a mai magyar életben való eligazodásban is. A vitát végül az élet döntötte el: 1940-ben megszűnt a Napkelet, 1941-ben a Nyugat, s 1945-ben (vagy 1948-ban) az az ország is, ahol ilyen kérdésekről egyáltalán érdemes volt vitatkozni. Jegyzetek 1 Magyar Szemle, 1943. 1. sz., 19-23. ■ „E/i három szellemi tennéket ismerek, mely a keresztény irányzatot méltóképpen kifejezésre hozta, ti. m. a te 56
