Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja
és amelynek végrehajtása a Titokzatos Urat is, akinek szolgálatába szegődött, elismerő csettintésre késztetné -, szóval mielőtt az ünnep értelme szépen, méltóság- teljesen beköltözhetett volna leikébe, különös dolog történt. A narancsszemű kislány - akit magában Vámpíroskának nevezett el -, rohamosan hízni kezdett. Ám ettől nem lett súlyosabb, sőt. Mintha egyre légiesebben billegett volna a rozsdás kapu előtt. Hízása hamar elérte a hihetőség határát, majd bátran túlnőtt azon. Amikor Vámpíroska helyett Krisztián már csak egy nagy, vörös kar- digános gömböt látott, a lény fellebegett, mint egy gázzal töltött vasárnapi lufi. Léggömbarcára hízott rémület ült ki. A durranás szinte széthasította Krisztián dobhártyáját, aki köpni-nyelni sem tudott. A falon véres léggömbcafatok lógtak. Ez már nem volt benne a könyvben. A detonáció betaszította a rettenetes vasajtót. A tökéletesen szabad akarat első lépése: a rém bement az ajtón. Odabent nem volt semmi. Annyira nem volt semmi, hogy odabent odabent sem volt. Éjjeli városfényben találta magát, a Thököly úton. Fölnézett az égre. Hihetetlen látvány. Vörös csík folyt végig a fönti semmin, habpiros szivárgás. Mintha kifolyt volna egy bolygó vére. „Ä Baross tér felé megy, és valahol a Duna fölött van vége.” Persze tisztában volt vele, hogy ez a mondat ebben a formában nem igaz, egyrészt mert az ég nem feleltethető meg földi tereknek, másrészt mert fene tudja, hogy ami ideiemről oda látszik, az hol van valójában. De a mondat igazságtartalmán most nem rágódott tovább, mert - és ezt most, a vérző ég alatt állva mindennél jobban érezte - akik így tesznek, azokat elnyeli a mocsár. Most futni kell. Futni, amerre az ég mondja. Az éjjeli égbolt tömbje felhasadt, és a sötétből kivált egy irdatlan, denevér alakú felhő. Lebegve nőtt, úszott Krisztián fölé, mintha a végtelenül szabad akarat hírnöke utolsó, diadalmas és óvó ölelésre tárná szárnyait. Krisztián most látta csak, hogy a denevér szájából folyik az égi vér. Nekiiramodott, futott végig a Thököly úton, folyton fölfelé sandítva, akár egy mennyei véreb, futott a százszor, ezerszer kihúnyó és fellobbanó városban, az értelmüket vérző jelek csillagrendszerében, hogy egy ismerős ház előtt újra megálljon, ahol kifújja magát, és ahol majd megszólítja az a reszelős hang. A kísértet szemében ugrált a város, tüdejében hullámzott az éjszaka, és ő csak rohant, rohant előre a következmények nélküli, szabad akaratot lihegő világban, mint aki még mindig képtelen beletörődni abba, hogy csak ennyi volt az élet, hogy albérleti szobájában, egy ócska horrorregény fordítása közben, asztalra borulva, agyvérzésben kellett meghalnia. 44 Balázs Imre Barna
