Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja

gyerek, misztikus módon felismeri őt, és levezeti valami korhadt csigalépcsőn, le a kocsma pincéjébe, ahol egy nagy ajtó előtt megállnak. A Pokol kapuja, mondja a kislány, azzal eltűnik. De hogy bemegy-e Frank az ajtón?”

A fordítás csak eddig volt meg. Ennél a jelenetnél ugrott föl Krisztián, meg- érezve az íróasztal különös zsibbadását. Adóst arra gondolt, hogy talán éppen ez a nyomasztó, rozsdás vasajtó volt az ok. Hogy ez a jelenet tette be nála a kaput. „Az a rohadt, metaforikus vasajtó. A pokol kapuja. Lehet, hogy egyszerűen megijedtem. Hogy nem mertem tovább fordítani a szent könyvet.” Megint hátrafordult. A szemüveges lány még mindig őt nézte. A nyírségi bulvárlap anonim sztárja fölkelt székéből, tétova lépést tett felé. „Es ha ő az a lány?” Ez logikus gondolat volt, hiszen sem a valódi hajléktalan, sem a kalauznő, sem Bánrévy nem olyan volt, mint a könyvben. Am mielőtt a második tétova lépés is bekövetkezett volna, a sors helyesbített. Mert ebben a pillanatban betoppant egy kislány. Nyolc-tíz év körüli volt, vörös kardigánt viselt (a vörös fényben legalábbis úgy tetszett). Belépett az ajtón, körülnézett, és egyenesen a rém felé tartott. Ahogy közelebb ért, Krisztián látta, hogy narancssárga szemei vannak. „Mint az uhunak.” És a túlvilági tekintet a vámpír szemeibe fúródott. Vékony hangja különös módon átkígyózott a diszkóritmus pörölycsapásai között.

„Bácsi, nem maga a lápi üdére? Ha igen, akkor most velem kell jönnie. Odalent már várják.” Azzal a kezét nyújtotta Krisztiánnak, és elvezette a sön- téspult mögé, ahol a két árnyat elnyelte egy drótkarikákra kötözött, sötétlila függöny.

Ha a kocsma volt a száj, a lila függöny pedig a nyelv, akkor a mögötte húzódó folyosó a nyelőcső. Hétfejű sárkány nyelőcsöve lehetett, mert többfelé elágazott. Egyenesen mentek rajta végig. A folyosót egy kétajtós barokk szekrény zárta le. „Na persze, a gyomor.” A kislány óvatos mozdulattal föltárta az ajtót, és belépett.

Mielőtt eltűnt a sötétben, intett Krisztiánnak, kövesse. A szekrény rakteré- ből csigalépcső vezetett a mélybe. Fáklyák égtek a falra szögeit vaskampókon. A menetszél pókháló-cafrangokat lengetett. Frissen festett kék korlátba kapaszkodva ereszkedtek alá. Krisztiánt szédülés fogta el. A ringlispílt se bírta soha. A lépcső azonban nem akart véget érni. Krisztián szeretett volna megpihenni, megvárni, amíg a fejében kavargó világ leülepszik, de nem volt megállás. A könyvből kilépett gyerek makacsul lépdelt lefelé. Közben egy furcsa dalt énekelt, mintha végig felhangokra írták volna. A szövegét nem lehetett tisztán érteni, mert a kislány csak magának, befelé énekelt, de követője elkapta a dal foszlányát: „elvéreztek, akik szerettek, véget értek a miértek, tüskés Mária, ölelj meg, sötéten sóvárgó élet”. Mentek, mint a dugóhúzó, hosszú perceken, órákon át. Krisztián fásultan masírozott a lány kísértete után. Végül - amikor már úgy érezte, hogy átfúrják a Földet, és biztosan valahol /Amerikában lyukadnak majd ki - a lépcsőnek vége szakadt. Egy hatalmas, rozsdás vasajtó előtt álltak. „Igen, ez még a könyv. Ezután...”

De mire végiggondolhatta volna, hogy mi jöhet ezután, hogy mi várhat a vámpírrá változott emberre ámokfutása végén, vagy hogy mi volna az a tett, mellyel végleg megkoronázhatná földi világtól való szabadulásának aktusát 43