Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja

Csütörtök éjjel a Nyíregyházára tartó menetrendszerű vonaton ismeretlen tettes több késszúrással megölte B. Anikó (36) jegyellenőrt. A holttestet a másnap reggeli vonattakarítók fedezték fel. Munkatársunk szeretett volna megtudni többet is az ügy részleteiről, de Kövesdi Gábor, a Nyíregyházi Rendőrfőkapitányság szóvivője elmondta, hogy a nyomozás érdekében nem adhatnak ki több információt. Kiszivárgott értesülések szerint a tettes ivott áldozata véréből. A tett helyszínén sikerült DNS-mintát rögzíteni, és az egyik Nyíregyházához közeli vasútállomáson is a bűntettre utaló nyomokat találtak, de a nyomkövetés nem járt eredménnyel. A rendőrség kéri, hogy aki bármit tud az esetről, jelentkezzen a kapitányságon, vagy a következő telefonszámon: 06-80-033-6663. Kérdésünkre, hogy a tettes valóban elmebeteg-e, a szóvivő úgy nyilatkozott, hogy a nyomozás során ez a lehetőség is felmerült.

„Hát igen, lehet, hogy tényleg elmebeteg vagyok. Különben miért ülnék ebben a leprafészekben, és olvasnám ezt a szennylapot, egy csomó idiótától körülvéve.”

Ezt súgta a jobbik énje. Am a rosszabbik letorkolta.

„Mindig ilyen voltál. Ülj már nyugodtan a seggeden, te hitetlen. Mindjárt jön a kislány, és minden megy tovább a sors útján.”

Amíg Krisztián kettéhasadt tudata így vitázott egymással, a két techno-szám közötti, néhány másodpercnyi csöndben különös mondat ütötte meg a fülét. Női mondat volt, és hátulról jött.

„Istenem, ez pont olyan, mintha lavinaveszélyben hógolyóznánk.”

Krisztián úgy fordult meg, mintha darázscsípésre. A hirtelen mozdulatra minden szem rászegeződött. Csúnya, szemüveges lány volt a hang gazdája. Krisztián nem szólt semmit, csak nézte a lányt. Az asztaltársaság arcai lassan újra összeborultak, az együttlét sörtócsás medrébe visszatért, csak a lány állta a rém pillantását, akit iszonyú erővel járt át az érzés, hogy ez a lány mindent tud róla. Es a kocsmazajban a pillanatnyi csönd hátterét kivárva ezzel a mondattal üzent neki, egy téli képben összefoglalva mindazt, ami csak történt, mióta a benne élő gyilkos kilépett a műfordító jelmezéből, és önfeledt éjszakai táncba kezdett. „Hógolyózás a lavinaveszélyben.” Ez a mondat úgy világított, mint a hó. Krisztián szemét bántotta az éles fény. A mondat magasabb értelmét félretolta magában, és kritikai jelentőségére koncentrált. Mert mi is történt vele? Otthagyta régi életét, amikor rádöbbent, hogy csak utánzás. Elindult a vörös fény ösvényén, ám egy boldogtalan pillanatban kiderült: az is csak utánzás. Nem volt más út, bele kellett élnie magát abba a lenini reklámszlogenbe, hogy a szabadság a felismert szükségszerűség. És most mit csinál? Várja, hogy a könyvből elétoppanjon egy szereplő, hogy az utánzás folytatódjon. Es az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy biztosan tudta: az ülés, azaz a szabadság mámorát csak addig érzi, amíg él a minta, amíg története a Swamp lefordítatlan, tehát általa ismeretlen szakaszához nem ér. Mert ha a kislány meg is jelenne - amire természetesen semmi garancia nincs, sőt, egyre reménytelenebb reménynek látszik -, és kézen fogva levezetné a pincébe, ahogy Jonathan Grant a könyvében megírta, ott akkor is vége a dalnak. Ott már teljesen magától kell történni valaminek.

„Várjunk csak, hol is hagytam abba? Frank ül a kocsmában, aztán jön a

42