Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja
A komód legfelső' fiókjában talált egy kopott, zöld kardigánt. Épp jó volt a mérete. Abban a pillanatban, ahogy fölhúzta és végiggombolta magán, tisztán és pontosan érezte, hogy ez már megtörtént egyszer. Balsejtelme pedig resz- keteg hangon azt kérdezte tőle: „Úristen, lehet, hogy skizofrén vagyok? Es ebben a házban a másik, gyilkos énem lakik? A tudatalattim háza?” Amikor a csillagok alatt a komód eszébe villant és visszafordulásra késztette, még azt tervezte, hogy majd jól átkutatja a fiókjait, hátha kiderül, ki lakik itt. De most a ház kilökte magából. Kimenekült az áporodott titkok szobájából, letépte magáról a kardigánt és beledobta a szélbe, tekintetét az erdő olajosán suttogó tömbjébe fúrta, és csak akkor állt meg lihegve, amikor az erdőnek vége lett, és tüdeje már ki akart szakadni. Az első házak már csak kőhajításnyira voltak a réttől, ahol zihálva megállt. Végre kiért az erdő árnyai közül, maga mögött hagyta a ház idegesítő rejtélyét, és most az éjjeli rét életjeleitől remélt gyógyulást. Sötéten, mélyen csillogott a nádas szabdalta víztükör. Alvóhelyükre tért madarak pittyegtek. Mocsárszagot hozott a fekete szél. Krisztián kitárta lelkét a szélnek, rakjon fészket benne. De amikor egy álmatlan béka is megszólalt, szinte leterítette a felismerés döbbeneté. Az ég megpördült, csillagszóró káprázatában pörgött a múlt, az önteremtő vámpír körül hirtelen elsüllyedt a tér, és zuhanni kezdett a kozmikus semmiben, egy nagy telítődés lehetetlenje felé. És a zuhanás végtelen, ordító tölcsérében, a sors ürességétől megbabonázott tájban álldogáló, nevetségessé zsugorodott életű gyilkos megértette, hogy nincs kiút. „Bassza meg, ez tisztára a Swamp! Mindent pont úgy csináltam, mint Frank, a regény főszereplője! A koldus, a kalauznő, még az erdei ház is szóról-szóra le van írva Piink Villu 32
