Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja
a könyvben! Hogy nem jöttem rá előbb? És, igen, Frank húzza magára a zöld kardigánt, mielőtt kibelez egy járókelőt! Aztán megeszi a máját.” Fordítás, minden csak fordítás. És ha menekülünk, hát az is csak fordítás. Nincs menekvés ebből a rohadt árnyékvilágból. Azt hitte, hogy végre szabad, de csak egy irdatlan mókuskerékben futott előre. Leült a vizes fűbe, és kedve lett volna elsüllyedni most a mocsárban, nyelje el mindenestül a Swamp, fulladjon bele a sötét, hideg lébe, amelyben az ebihalak, szitakötő-lárvák és kerekesférgek talán boldogok. Az út tehát véget ért. Nem történt semmi, akár haza is mehet, fordítani tovább az idióta horrorkönyveket. De azt azért mégsem. Annál az is jobb, ha szépen, ünnepélyesen belegyalogol a vízbe, és elnyeli a láp. Segélykérőn nézett föl. A vak, közönyös és kegyetlen égen ott rezgeti a hazug piros húr. Eszébe jutott az a régi, hortobágyi éjszaka Katival, az első hullócsillag, és ami utána következett. Ekkor hirtelen égőfehér suhanás hasította át a fekete bársonyt. Egy hullócsillag zuhant, mintha át akarná húzni a jelet. „Flullócsillag. Kiégett meteorit.” Am amikor a fénycsóva elérte a vérszínű csíkot, varázsütésre kialudt. Az Üt győzött. Krisztián nem fogta fel azonnal, mi történt, csak fölkelt, és mint egy robot, indult tovább a jel nyomán. Nem érdekelte már semmi, nem gondolkodott már jelek értelmén, nem próbálta megfejteni a körülötte zajló világot. Az ég közönyös húrt penget, a természet érdektelen, a világ halott. Indult, hogy tettekkel jelentse be a halált, hogy véghez vigye a szent bűnt, a kozmikus semmit, amelynek minden mozdulata meg van írva egy szar horrorban. „Ha úgy vesszük, ez is Ut. Végigjárni a Swamp hősének útját.” Es lassan visszatért belé az élet. Érezte, ahogy zsibbadt tagjait elönti a kaland reménye. Ami eddig rabságnak tűnt, most izgalmas kísérletnek tetszik. „Ki tudja? Lehet hogy a Swamp egy horrornak álcázott szent könyv, de ez csak a beavatottak előtt világos.” Még most sem világosodott. Krisztián ünnepélyes sötétben ment előre. Úgy érezte, az éjszaka az ő aurája, ő bocsátja rá a feketeséget mindenre, ami mellett elhalad. Újfajta szabadságérzés töltötte el. „A szabadság a felismert szükségszerűség, mondta Lenin. En vagyok az első sorozatgyilkos, aki fejből idézi Lenint. Legalábbis, ha nem számítjuk a Nagy Október forradalmárait. Meg a Tanácsköztársaság aktivistáit.” Ilyen gondolatok kíséretében érte el a vöröslő tekintetű leninista vámpír Nyíregyháza külterületét. TŰZ A kukoricás mellett tántorgó dűlőút városi aszfaltúiban folytatódott; a szántóföld azonnal lakótelepbe ment át. Vicces látvány volt a kukoricaföldtől néhány méterre átmenet nélkül meredező panelfal, a semmiből kinövő város. Krisztián Nyíregyháza centruma felé tartott, arra mutatott a jel. Fáradtság nélkül haladt, szinte a levegőben úszva, mint egy lassított szívlövés. „Mint a vámpírfilmek emberfölötti, halhatatlan vérszopói, akik repülni is tudnak. De ha kimennek a napra, szénné égnek.” A lakótelepi lakások ablaka sötét volt. A lakók jól kitévézték magukat, és most az igazak álmát aludták. Egy-két kisebb, lámpafényes ablakot azért felfedezett Krisztián, de nyilván ott is aludtak, csak 33
