Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja

Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.

S futárok érkeztek a limesek felől, jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

Olomfényű, mennyei, áthatolhatatlan nyugalom tört rá. Erezte, hogy nincs veszélyben, mert a ház titokzatos lakója az ő vértestvére. A könyvvel a nyögő vaságyra dőlt.

Bús tisztelettel felemeli Phoibosz a hó's testét, s a folyóhoz viszi.

Lemossa róla a vélt és a mocskot, beköti borzalmas sebeit, egy se látsszon rajta többé; ambrózia- illattal hinti be, s tündökletes oliimposzi ruhákat ad reá.

Bőrét fehéríti, s gyöngy-fésűvel szedi rendbe koromsötét haját.

Szép tagjait kinyújtja és eligazítja.

Krisztián feküdt az ágyon, olvasgatta a verseket, és nem értette saját nyugalmát. De alighogy az „és mi lesz, ha hazajön és rám támad?” vagy a „nem kéne kikészíteni a kést?” kérdése megképződött benne, tüstént elnyomta a földöntúli otthonosság, amely moccanni sem engedte. Mióta albérletéből kiszabadult, be volt börtönözve kérdéstelen, mindenre elszánt önmagába.

A lustán hömpölygő verseket megunva elfeküdt, nézte a sárgás fényben remegő mennyezetet. A lámpa már alig világított. Régi, emberi énje most fölénybe került. „Ha kialszik, elmegyek innen. Sötétben mégsem maradhatok.” Es most már csak ezt várta, a pillanatot, amikor a lámpabél utolsót lobban, és ő a veszély, a rázuhanó idő elől végre elmenekülhet innen, és vadászhat tovább a világtörténelem első olyan éjszakájában, amely soha nem ér véget.

Az égi jel megvárta, amíg kipiheni magát. A halott házból kilépve már olyan rutinnal nézett föl rá, mint egy turistatérképre. A piros jelzés mentén elindult, és bár a világító murvasáv clkanyarodott, Krisztián biztos volt benne, hogy az út a kanyar után majd korrigálja magát. De mielőtt magára hagyta volna a házat, egy pillanatra megtorpant. Mintha parázsló szempár figyelte volna valamelyik bokorból. Látni nem látott semmit, az erdő kísérteties csöndjét sem zavarta meg semmilyen életjel, ő mégis úgy érezte, hogy a veséjébe fúródik egy tekintet. Már majdnem elkiáltotta magát, hogy „van itt valaki?”, de ezt az ötletet hamar elvetette. „Nevetséges. A világ gyilkosa félősen óbégat az erdő közepén.” Ettől a mondattól emberi énje visszabújt oda, ahová való (ijedt éti csiga a zaklatott, veszélyekkel teli világban), és a menny vörös ostora végigvágott a rém hátán. Megborzongott. Hideg, csillagos, tavaszi éjszaka volt, és ő csak most vette észre, mennyire fázik. A kabát alatt, amit a vonatban hagyott, csak egy fekete pólót viselt. Eszébe jutott, hogy az erdei lakban volt egy komód is. „Hátha van benne valami ruha.” Visszafordult, és csikorgó léptekkel bement a házba.

31