Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja
Vértesi Ági „Megállt az idő. Belevágtam, és megállt. Fölénk ereszkedett egy láthatatlan bura, és alatta csak mi voltunk, ketten. Egyedül az egész világon.” Krisztiánnak most úgy tűnt, megtalálta, átélte a „ketten” kifejezés igazi értelmét. Felfénvlett előtte egy olyan igazság, amit rég elfeledett az emberiség, amire már csak a gyilkosok emlékeznek. „Mély és bensőséges gyilkos és áldozat viszonya. Örökre összefűzi őket.” A beavatott most megérezte, hogy a bura alatt szeretet lakozik, és végtelen gyengédség. Amikor az időtlenség átütötte áldozata hasfalát, és szemében a megadás, az elfogadás áldozata lobbant, ráébredt, hogy igazán mélyen minden ember ilyen, mint ő: valójában mindent megadna azért a pillanatért, amikor az egész világ a hatalmában van. Amikor idáig jutott az örömben, a világ újdonsült ura a Keleti Pályaudvar előtt találta magát. A vörös csík közben elmúlt fönt is, lent is. Ide vezetett hát.,Jó, akkor nézzünk ki egy vonatot, szálljunk föl, és menjünk, amerre a sors vezérel.” A választás nem volt nehéz. Egyetlen vasállat álldogált a sínen. Az utolsó vonat. „Mi máson is utazhatnék, mint az utolsó vonaton?” A vágány mellett tébláboló kalauznőtől megtudta, hogy a nap utolsó vonata negyed óra múlva indul, és Nyíregyházára megy. Menetideje három óra tíz perc. Jegyet vett rá, és fölkapaszkodott. Belépett egy kupéba, levetette kabátját, elhelyezkedett az ismerős vonatszagban. Mindig csodálta ezt a bűzt. Titokzatosan áporodott szag volt (mintha mesterségesen, földalatti laboratóriumokban állítanák elő), rejtelmesen átható, elég öt-tíz percet ülni benne, és az ember a következő fürdésig magával cipeli, beivódik a hajába, ruhájába, bőrébe. Krisztián ült a bordó műbőr ülésen, és már vonatszaga volt. Nézte az unatkozó kalauznőt az iszonyú csöndben. „Harmincöt körül lehet.” Szőkített, hosszú haj keretezte semmiváró arc, lompos mozdulatok, mint akinek a szolgálat már egészen átmosta a lényét. Krisztián látta maga előtt a nő életét. „Valamelyik külvárosi rabszolgatelepen lakik, meló után hazamegy a panelba, megeteti a férjét, aztán elalszanak a tévé előtt. Hétvégén berúgnak és kiírnak egyet.” A nő megérezhette, hogy az utolsó vonat egyetlen utasa figyeli, talán még azt is, hogy az ő életét próbálja kitalálni, mert hosszan, kitartóan Krisztián arcába nézett. Egy ideig farkasszemet néztek, majd a nő szájához emelte sípját és belefújt. A vonat idegesen megrándult. A pályaudvar hatalmas csarnokának boltíves teteje mintha őrüle- tes bura lett volna. És csak ketten voltak alatta. Előhúzta a kést. A mámor és a nyomában támadt nyugodt emelkedettség elmúlt, helyette most enyhe várakozásfélét érzett. Az acélmarkolat récéi közé bealvadt a makacs folyadék. Körömmel próbálta kipiszkálni. Undorral töltötte 26
