Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja

el a gondolat, hogy vannak, akik koszos késsel ölnek. „Mosom késeimet.” Kiment a vonat vécéjébe, és megtisztította a világ markolatát. Visszaült a helyére, de a kitalált életű nő nem nyitott be. A gyilkos eleinte élvezte a várakozást, ám amikor már fél óra is eltelt, és a nő még mindig sehol nem volt, arra gondolt, hogy megkeresi. „Keresgélni? Az nem az én műfajom.” Filmek jutottak eszébe, vonaton utazó sorozatgyilkosok, átlagembereknek álcázott, de igazi énjüket bármikor megmutatható rémek, akik „közöttünk élnek”, de akiket a társadalomból ki kell takarítani, mert már csak ők emlékeznek az igazságra, vagyis arra, hogy mi a „ketten” igazi, legmélyebb értelme. Ilyen gondolatokkal jött érte az álom. Az álomban nem volt semmi.

„Menetjegyet kérem kezelésre.”

Fölriadt. Előtte - mint oltár előtt - állt a sorsára váró áldozat.

,Jaj, azt hiszem, elaludtam. Mennyi ideje megyünk?”

Közben előkereste a jegyet a gyűrött kabát zsebéből, és átadta kezelésre. A nő föl sem nézett, úgy válaszolt.

„Huszonöt perc múlva Nyíregyházán vagyunk.”

Tehát igyekezni kell. De Krisztián most már nem kapkodta el. Motyogott egy köszönömöt, és amikor a nő hátat fordított, odaugrott mögé, hajánál fogva lerántotta az ülésre. A nő úgy zuhant végig a teljesen kitalálhatatlan logika szerint számozott üléseken, hogy a nyakát szinte felkínálta. De Krisztián nem élt az alkalommal. Már nem reflexszerben ölt. Kezdte élvezni. Előrántotta a makulátlanul csillogó kést, és az áldozat nyakára nyomta.

„Kuss legyen, vagy kibelezlek.”

A nő félholtan, reszketve bólogatott. Eddig sosem tapasztalt nyugalom öntötte el a vámpírt. „Lebet, hogy megkóstolom a vérét.” Sorra levagdosta a gombokat a kopott egyenruháról. Hosszában széthasította az átizzadt nejlonblúzt. De a melltartóban remegő mellek elbizonytalanították. Tudta, hogy nem akarja megerőszakolni a nőt, ele amit most csinál, az éppen erre a vakvágányra visz. Amikor lerántotta a testet a műbőrre, az még jó volt, abban még volt erő. De ez a kalandozás a szex felé, érezte, elveszi az erejét. Az ölés lendülete megtört, kezd ember lenni újra. Ez megengedhetetlen. Kinézett az erőre kapott vonat ablakán. Vad ipari tájon rohantak át. Krisztián összezavarodott, egt7 pillanatra fogalma sem volt róla, hol van, mit keres itt. Végül a nő segített rajta.

„Alost mér’ csinálja ezt? Istenem, hagyjon elmenni, nagyon szépen kérem!”

Hozzá mély, csukló zokogás. Nem, ezt már nem lehetett kibírni. A hangra tapasztotta kezét, levette a kést a nő nyakáról, és szegycsontja alatt belevágta a húsba. Eg}7 elfutó vasútállomás ostorlámpáinak stroboszkópja szaggatta a rítust művészi fotósorozattá. A küzdelemben a rém véletlenül elvágta a belső combartériát is, ami a kupé ablakát telefröcskölte. A nő, ahogy meglátta a szívdobogása ütemére spriccelő vért, elájult, és elfekíidt az olajos padlón, mint cg}7 boncasztalon. Krisztián jobban szerette volna, ha áldozata tovább küzd az életéért, és több időbe telik, míg meggyőzi, de így legalább nyugodtan dolgozhatott. A kést nosztalgikusan az első sebbe illesztette, és megpróbálta olyan erővel fölrántani, hogy átvágja a szegycsontot, de nem volt elég ereje hozzá. Képzetlen hentes volt. Lemondott hát a szívről, és inkább a belek mellett dön27