Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Pusztay János: Medvemesék
világot. A zöld az erdők és a rétek színe. Azok a kék csíkok a folyók, amelyekben édes víz folyik. A nagy kék foltok pedig a tavak. Némelyik folyó oda igyekszik, mások meg azokból indulnak útjukra. Aztán amikor betelek ennek látványával, hideget bocsátók alá, a felhőket megrázatom a szelekkel, s akkor sűrű fehér pelyhek hullanak alá, ezt hónak neveztem el. A hó hosszú ideig beborítja a földet, s én gyönyörködöm a tiszta fehérségben.” Az állatok egyre-másra rimánkodtak, engedje le őket a Legfőbb Isten abba a szép, érdekes, változatos világba. A Legfőbb Isten eleinte ellenállt a kéréseknek, figyelmeztette kedves teremtményeit, hogy odalenn nem lesz olyan gondtalan az életük, mint itt fönt, tehát jól gondolják meg, mit kérnek tőle. Az állatok azonban egyre hajthatatlanabbak voltak, így aztán a Legfőbb Isten ráállt, hogy néhány állatot lebocsát a középső világba. Kis bölcsőket teremtett, amelyekbe fajonként elkülönítve, beleparancsolta az állatokat, a nyulakat, a farkasokat, a vaddisznókat, a rókákat, a szarvasokat és az őzeket, meg a sünöket. A madarakat egyszerűen alábocsátotta, megszüntetve a felső ég vonzását, így a maguk szárnyán libegtek alá a középső világba. A Legfőbb Istennek egy kívánsága volt csupán. Mivel mindenki számára elég helyet hagyott, így valamennyi állat, kicsik és nagyok elférnek a középső világban, éljenek hát egyetértésben, barátságban. Erre minden teremtmény ígéretet is tett s azt eg}? ideig be is tartotta. Egyedül a medvét nem engedte le a Legfőbb Isten. Tartott attól, hogy a medve mint a legerősebb valamennyi teremtmény közül, az isteni ellenőrzés alól kiszabadulva, visszaél hatalmas erejével. A medve mindezt úgy értelmezte, hogy ő a Legfőbb Isten kiválasztott állata. Am a medve, most már egyedül maradva a felső világban, egyre jobban unatkozott. Lyukat ütött a firmamentumon s azon bámult lefelé. Látta, hogyan rendezkedtek be korábbi játszótársai. De látott egyebet is, erdőt, mezőt, folyót, tavat, fát, bogyót, s leküzdhetetlen vágy támadt benne, hogy a középső világba kerüljön. A Legfőbb Isten hosszasan marasztalta, ám végül beadta szellemderekát. LIosszú láncot kovácsolt, annak a végére bölcsőt erősített, abba ültette a medvét és lebocsátotta. Előbb azonban megtiltotta neki, hogy más lényeket megtámadjon, hogy azok élelmiszer-készletét elrabolja. Úgy tanította: „mérges eszméket ne táplálj, dühös eszméket ne táplálj!” A medve mindent megígért. Telt-múlt az idő. Kezdetben nem is volt baj. A medve szófogadóan betartotta ígéretét, élvezte a középsővilágbeli létet. Aztán egy idő után kezdte rosszul érezni magát, s visszakérezkedett a felső világba. Ebbe azonban a Legfőbb Isten nem egyezett bele, ám adott a medvének íjat, nyilat és tüzet, hogy meg tudja szerezni betevő falatját. A medve dúlt-fúlt, végül belenyugodott a megváltoztathatatlanba - ám arra készült, hogy akkor legalább a középső világban kialakítsa a maga birodalmát. 19
