Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja
V É G H ATTILA A vér útja FÖLD „Szúr a fény. Leeresztett redőny résein szivárog be. Asztal, szétdobált ruhák, itthon vagyok, igen, ma szombat, sehova nem kell menni, székek, az örökölt Uitz-kép a falon, folytatni a munkát egész nap, hol is tartok. Megint egy nappal több, eggyel kevesebb.” Itt álljunk meg egy pillanatra. Krisztián ébredésében több momentum nem stimmel. A leeresztett redőny képe például azt a hamis reményt keltheti, hogy a redőnyt esetleg feljebb húzhatnánk. Krisztián tudja, hogy ez nem igaz. Annikor beköltözött, aznap engedte le. A redőny sziszegve letekeredett, azóta nem mozdul. Fénytűk minden reggel. Néhány hónapja Krisztián becipelte az előszobából a létrát - az egyetlen örökség szobafestő apjától -, fölmászott a dülöngélő szerkezetre, lecsavarozta a repedezett, „visszafogottan szecessziós” takarólapot, és zseblámpájával hosszú percekig turkált a bársonyos, büdös, pormohás zugban. Egy kiszáradt, döglött denevért talált. A bőregér apró, törékeny múmiája nem indokolta az üzemzavart, így Krisztián lemászott az albérleti térbe, és hagyta a fenébe az egészet, „amíg ki nem jön valaki megcsinálni”. Hogy ki volna az, aki valóban kijönne megcsinálni, az agyában nem képződött meg világosan, de ez nem zavarta. Szerette a sötétet. A redőny résein átszúró fény, a „megint egy nappal több, eggyel kevesebb” öneszmélése nyomán arra gondolhatnánk, hogy reggel van. Erről szó sincs. A szoba ugyanis nyugati fekvésű. Ámde Krisztián a nappalok és éjszakák megszokott rendjéből rég kizuhant. Időkáoszban kelt, feküdt. Téves az „itthon vagyok” is, mivel a Kazinczy utcai albérlet, a „frekventált helyen lévő, mégis csöndes, udvari garzon”, ahol idestova évtizede lakott, nem volt igazi otthon. Ezt álmai jelentették meg neki. Ahányszor azt álmodta, hogy otthon van, nem itt, hanem abban a Varsányi Irén utcai lakásban látta magát, ahol felnőtt. „Azért álmodunk, hogy valahol otthon legyünk benne” - viccelődött, ha néha társaságba keveredett. Persze nem volt társasági ember, ám ahhoz a cickányszerű emberfajtához sem tartozott, amelynek egyedei menekülnek a társaságból, akik, ha lehet, fensőbbséges, mégis kissé beijedt arcmozdulattal, sürgős teendőkre hivatkozva elhúznak, ha valahol buli készül, és ha mégis beszippantja őket egy vidám kompánia, lehorgasztott fejjel ülnek, alattomosan szétterülő méreggel permetezve a füstös hangulatot, a szánalom feléjük nyú- longó kacsait lassan-lassan a közgyűlölet szőrös indájává hizlalva. Nem, Krisztián magának való, de barátságos ember volt. Ha társaságba került, kiengedte a kuplungot, ilyenkor nincs motorfék, gondolta, hadd menjen. Es üresbe kapcsolt agyát elengedte a társasági csevely lejtőjén. Ezért néhányan szerették. Krisztián otthontalansága többrétű volt. A Varsányi utcai, álmokat hámló otthon és a lepusztult, denevéres garzon közé számos ideiglenes lakhely ékelődött. Megtorpanások a bevehetetlen távon, különböző nőkkel elfoglalt in20
