Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Incze Mózes: Az ötödik Évszak
I N C Z E MÓZES A Az ötödik Évszak 1997-től, a művésztelep megalakulásától fennálló kérdésünk az önmeghatározás. Pontosabban szólva, a kifele szóló meghatározás, mivel nekünk ez magától értetődő, szinte megkerülhetetlen történés: az év része - afféle ötödik évszakként - egy hónap élesdi alkotómunka. Nézzük csak közelebbről a jelenséget: egy művésztelep általában egy határozott programmal, stílusbeli irányvonallal, ehhez csatlakozó résztvevőkkel, és a lebonyolításához ideális helyszínnel bír. Ha az élesdiekre próbáljuk ezeket az ismérveket alkalmazni, már az első miérteknél megakad az értelmezés: itt minden másképp van, az összetartó és sikereket adó erő rejtve marad. Az első években még egyszerű volt a képlet: a Magyar Képzőművészeti Egyetem ’95-ben induló évfolyamának egy csoportja komolyabban gondolta a szakmai gyakorlatot az átlagnál, és a kötelező, mesterek által felügyelt intézményi művésztelepek mellett két évvel később megalakított egy csoportot, amelyik önállóan teremtett közeget a művészi munkára, önfejlesztésre. A bennünk levő lendület keresett megnyilvánulási formát. A csoport egyik tagjának szüleiként az élesdi Bodoni házaspár felvállalta a helyszín szervezését, és némi fátyolos, majd a nagybányaiak hamarosan törlődő visszképével, felszereléseinket összepakolva kivonultunk Elesdre festeni, faragni. Az azóta eltelt évek megváltoztattak mindent, fiókjainkban ott van az egyetemi diploma, több esetben került hozzá műterem is, a művésztelepi tagok egyéni kiállításaival íveket lehet teleírni. Képletesen szólva, mindenkinek megvan a saját kocsmája, ahol dudás lehet, mégis egy hónapig egy évben egymásnak is játszunk. Plogy is van ez? A nyár egy bizonyos napján, úgy déltájt, Budapest felől megrakott autók futnak be Elesdre. Többnyire másik utca, másik szám előtt állnak meg, a kiszállók bejárják az új terepet, és kezdetét veszi egy sajátos időszámítás, melynek napjai vannak a műteremépítésre, napjai a munkára, napjai a pihenésre és napjai az ünneplésre. Mintha tiszta lappal újra kezdenénk mindent, hozott szabályok nincsenek, mindenki arra tör utat a magasra nőtt káoszban, amerre akar. A környezetváltás frissessége, a mindennapok rutinjának rituális otthonhagyása a lelki ruhák lecserélésével is jár: itt a kívülállók minket másként, vagy egyáltalán nem ismernek, nem kell következetesen önmagunkra hivatkozzunk, hogy önazonosak maradjunk. Magunk közt a hosszú idő óta találkozó család hangulata jelentkezik, érdeklődő és tenni vágyó, megbocsátó és egymásban bízó társaságra talál az egyén. Ekképp lesz jelentőség nélküli a fizikai körülmények tökéletlensége, a külvilág passzivitása és értékelődik fel az alkotó gondolat. Mindenkié külön-külön, ugyanis nem valamely képzőművészeti áramlat sodra terelte egybe a résztvevő művészeket, hanem a megnyilvánulni akaró, magukban hordott képek életre törekvése. Egymásnak a művészek ott vannak 13
