Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Csendes Csaba: A függetlenség tere

térre keletről érkezők! (Ennél fogva a Függetlenség terére innen érkeznek a legkevesebben.)

Ám aki megúszta a folyamatos gépkocsi áradatot, akit nem csaptak el a gyalogos látványára rendszerint gázba taposó cégautó vezetők, nos, az a gyalogos, aki átér a kocsifolyamon, az a hepehupás bitumenútról hágjon föl a járdára, s onnan lépjen be a télen-nyáron egyformán szürke bokrok között, a tér belsejébe vezető egy embernyi nyílásba! S akkor aztán érezze úgy, mint akinek már puszta léte is igazolja Darwin máig vitatott tételét, miszerint a természetes kiválasztódás a fajok fennmaradásának záloga. Az az emberpéldány, aki a Függetlenség terére képes kelet felől élve, saját lábán megérkezni, az csakugyan jó esélyt szerzett arra, hogy az őt követők génjeibe odaörökítse a hitet, mi szerint Magyarországon a nyolcvanas évek végén olyan rendszerváltás történt, amely Magyarország, s vele a magyarság fennmaradásának, gyarapodásának érdekét szolgálja.

Az egylépcsős fölhágó, itt a Függetlenség tere legszélén, amely a már említett, kétszer két sávos útról vezet be, valószínűleg a múlt század nyolcvanas évei végének hivatott emléket állítani. 1988-nak, amikor is Magyarország még a magam fajta, szökését tervező rabja számára is érzékelhető módon megtette első felfelé vezető bizonytalan tavaszi lépését az úgynevezett piacgazdagság felé.

Ekkor szöktem el én is a panelből. Nagyanyám meghalt, annyit hagyott rám, amiből az óvadékot kifizettem - a banknál, amelyik a Fehérvári úti rabságba vetett, ezt tőketartozásnak hívták -, így aztán bár törvény szerint szökött rab. voltam, nem körözött még a kutya sem. Fogva tartóim jól tudták, egy szökött rab - tekintet nélkül, hogy kommunista diktatúrában vagy úgynevezett szabadpiaci függetlenségben próbál talpra állni, magányosan eleve kudarcra kárhoztatott. Márpedig mi, szökevény rabok, mindannyian magányosok voltunk, vagyunk. Esélyünk az emberi életre legfeljebb matematikai úton fejezhető ka: nulla, utána tizedespont, aztán a sok-sok nulla végén egy egyes.

Én is, akár a függetlenségbe szökött összes magyar rab, annyi évtizednyi kuporgatás után összetörtem malacperselyem. A törött ing- meg nadrággombok, kormos végű, félujjnyi staubok mellett alumínium filléreket, forintosokat is, pár dollárcentet, néhány schillinget, groschent is leltem benne.

Lelkemben annyi év fagya, rettenete és szégyene mellett még mindig ott volt a remény néhány alvóriigye. Gazdagnak, szabadnak, embernek akartam magamat érezni, ezért hirtelen gazdagnak, szabadnak, embernek éreztem magam. Abban teljesen biztos voltam, hogy valamennyi rab és valamennyi aktív és lehetséges pártfogója - mi, szökött rabok magunkban ilyetén módon osztottuk fel a világot — éppen ugyanezt érzi.

Bolond kedvünkben, meleg cipő nélkül, felöltő nélkül, február végén mégis Nickelsdorfba rohantunk. Örültünk már a tavasz puszta gondolatának is! Egyszeriben elegünk lett az örökös fázásából, koplalásból, kéregetésből, lelkünket napsugár és szivárvány töltötte meg. Annyi év után eszünkbe jutott: valamikor mi sem voltunk szökött rabok. Egyszeriben előkerültek hajdani szomszédjaink, akikkel évtizedek óta nem találkoztunk, ha mégis, amazok vagy nem ismertek meg, vagy úgy tettek, mint akik nem ismernek meg bennünket.

3