Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Békés Márton: "Világalkonyat lángol"

kor egy világító lövedék pillanatnyi fényénél sisakot sisak, pengét penge mellett látott sorakozni, s ez a sebezhetetlenség érzésével töltötte el. Majd így folytatja: „Szétmorzsolhatnak minket, de nem győzhetnek le." 1 Iasonló, a Jüngerre jellemző paradox ellentétpárban megfogalmazott aforisztikus megjegyzés található a Der Kampf als inneres Erlebnissen, mely szerint nem az a fontos, hogy miért harcolunk, hanem az, hogy hogyan. A harc eszerint egzisztenciális élmény, mindent mozgósító akarat, belső döntés eredménye, amit a külső környezet brutalizált volta elősegít.

A harc mikéntjénél még fontosabb a tragikus összeütközés pillanata - „Ha két ember a háború őrületében egymásnak ütközik, akkor két létezés találkozik, amiből csak eg)1 maradhat. Ezek ketten egy ősviszonyba [U/-Verhältnis] lépnek, méghozzá a harc által, s annak legmeztelenebb, legnyersebb formájában. Ebben a harcban a gyengébbnek a földre kell kerülnie, míg a győztes, aki biztosan fogja fegyverét, átgázol rajta — mélyebben állva az életben, mélyebben a harcban.'"' Ugyanabban a kötetben, ahol ezt írja, található meg ennek magyarázata is: a győztes „prédára leső ragadozó'', aki „a test, az ész, az akarat és a lélek legélesebb egységét” képviseli, s ezért képes totálisan mozgósítani saját magát, önnön akarata révén.

Jünger kulcsmondata a háború belső élményére vonatkozóan nagyon hasonlít a fent idézett Hérakleitosz-töredékhez. Emlékeztetőül: a háború egyeseket emberré, másokat istenné, megint másokat rabszolgákká tesz. Nézzük, mit ír Jünger! — „Minden cél múlandó, csak a mozgás örök, és ez adja a szakadatlanul uralkodó és könyörtelen látványt. [...] De aki ebben a háborúban csak a nemet, csak a saját fájdalmát és nem az igent, a legmagasabb mozgást érzi, az csak rabszolgaként [Sklave] élheti meg azt. Az ilyen csak külső, s nem belső élmény birtokosa. Itt, a háborúban, a következőről van szó: az életet magát, a nagy feszültséget, a harc és a hatalom akarását [ Wille zum Kampf und zur Macht] a mi korunkban formázza meg, mégpedig a mi saját formánknak megfelelően, azaz a legdacosabb és legharcra- készebb magatartásban, ami csak elképzelhető.A nietzschei szókészlet és gondolatvilág kifejeződése a háború tömeges harcot és totális mozgósítást lehetővé tevő káoszának leírásában nagyszerű alkalmat nyer. A háborúban az ember külső és belső élményt élhet át, amik közül a belső a valódi, míg a külső csupán a teljessé váló krízis tapasztalata, az anyag tömeges pusztulása láttán. A világháború tehát a válság radikalizált volta, a krízis totális mozgósítása. A belsővé tett élmény magával a háború szellemével, géniuszával (Schcler) való azonosulással egyenlő, amikor a kalapács lendítője és az általa összezúzva megújított ember egy és ugyanaz a személy lehet. A hatalom akarásának formulája is megfogalmazódik ebben az idézetben, de a zarathustrai felülmúlásra, a georgei fordulatra, az „ember fölötti ember” realizálására már a háború és az abban való részvétel - a harc akarása - nyit teret.

Jünger heroikus nihilizmusa a nietzschei stratégiát követi, amennyiben az ember a háború által éli át önnön belső totális mozgósításit, amellyel felülemelkedik, felülmúlja önmagát és új alakot nyer a Harcos kollektív típusában.

69