Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Gyurácz Ferenc: Szabadrablás
GYURÁCZ FERENC Szabadrablás SZEXUÁLKRIZE0LÓG I A I JEGYZETEK A mai magyar társadalom nemi erkölcse nem azért kényes téma, mert a nemiség általában az. Nem, hanem azért, mert az olyannyira elburjánzott értékválság erre a területre is kiterjed. Amióta „mindent szabad”, azóta még a vegetatív léttenyészethez képest transzcendens moralitás igényét el nem vető kisebbség sem bizonyos abban, hogy mi helyes. Még a nemiség erkölcsi vetületűre általánosságban legérzékenyebbek: a tételesen és egyháziasan vallásos emberek tudatában is oly sok a „de”, a „hanem”, az egyrészt-másrészt, és oly kevés a bizonyosság, hogy a hagyományos erkölcs a nemiség területén szinte teljesen védtelenül maradt. Ha nem volna az a néhány sokat emlegetett téma - abortusz, homoszexualitás, a házasság szentsége, a kémiai módszerekkel való fogamzás- gátlás, a nemek ontológiai helyének tiszteletben tartása stb. -, amelyben a római egyház minden „józan” megfontolás ellenére még ma is dacol a teljes rombolás szellemével, akkor már hivatkozási alapja sem lenne senkinek az európai kultúrkörben, aki még megpróbál kavicsot dobni a megáradt, zavaros folyam útjába. VÉGZETES FOLYAMAT A szexuális szabadosság védelmezői előszeretettel hivatkoznak történeti érvekre, az antikvitás vélt vagy valóságos gyakorlatára, s úgy állítják be a keresztény középkort, mint a „természetes” erkölcs kerékbetörőjét, a léleknyomorító bűntudat és a testgyötrő önfegyelem kútforrását. Kétségtelen, hogy a középkori szakrális világrend reformját kívánó, egymás utáni korszakok - kivált a reneszánsz - sokat tettek azért, hogy a szeretet jegyében az ember ne gyűlölhesse a Lélek templomát, a testet. .Am nem kevésbé nyilvánvaló, hogy azok a törekvések, amelyek már nem megreformálni, hanem megsemmisíteni akarták ama szakrális világrendet és letéteményeseit (lásd Voltaire hírhedt mondatát: „Tiporjátok el a gyalázatost!”), olyan v égzetes folyamatot indítottak el, amelynek nyomán nem a lélek és a test szabadsága és egész-sége szökkent egyre sűrűbben szárba, hanem éppenséggel a szerelmi nyomorúság terjedt szét. A felvilágosodás óta tartó, egyre fokozódó destrukció az 1950—60-as évek beathullámában, s az ehhez kapcsolódó, ún. szexuális forradalomban tetőzött, amely mára győzött - ha ugyan beszélhetünk itt győzelemről. Az erkölcsi immunrendszer módszeres gyöngítése után mára, úgy látszik, valóban elszabadult a pokol. A Nyugat után immár a bolsevizmus évtizedei alatt különösen védtelenné és kiszolgáltatottá lett Keleten is. A kommunista vezetők, a rendszer cinizmustól ragacsos, végső időszakában az „anyagi alap” nyugodalmas ellophatása érdekében, népeik számára odadobták koncnak a „felépítményt”. A járványszerű szexmánia előzőleg már gondosan elterjesztett, illetve Nyugatról „begyűrűzni” hagyott vírusa a „rendszerváltozás” éveiben így a szabadság mikroszkopikus dicsfényével felövezve teperte le az 16
