Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Bokányi Péter: "Mesterek közt mester"
Ülök tovább a vackomon majd elfelejtenek mert arra jó e rossz világ s a hitvány emberek Se eg)' se ötszáz nem leszek se bölcs se jó se rossz s ha jő időm majd ágyban és párnák közt meghalok” (...) A vers tehát akként idézi Arany János művét, mint olyan világ rajzát, ahol legalább a lehetősége adott az áldozatvállalásnak, s vetíti azt a versben beszélő saját létére, útjára. A Családi kör intimitása, a visszahúzódás a sajátba, a meghittbe, a magánéletbe immáron paródia tárgya Zalánnál. A Családi kiír’ az aranyi szituáció lehetetlenségét sugallja, átfordítva a verset a jelenkorra: Az anyagkezelés, az abból fakadó kompozíciós rend eltérő a két szövegben: A névtelen velszi bárdbun az átemelt sorokat mintegy kommentálja illetve „körbeírja” a szerző, az ily módon megváltozott kontextus aztán módosítja az idézett szövegdarabok jelentéseit; a Családi kiír pedig tudatosan, durván rontja az Arany János-i verset, nyelvet a keserű/parodisztdkus játék nyomán és érdekében. A Szondi két apródja című vers kevésbé termékeny „terep” költőink számára, az átiratok, amiket olvashatunk, jellemzően határon túli alkotóinktól származnak. A továbbiakban Varga Imre Szondi apródja című versét mutatjuk be, amely nem is kifejezetten átirata, inkább afféle folytatása Arany János művének. Varga Imre verse 1977-es A medve alászáll című kötetében jelent meg, s beválogatták az 1979-es Jelenlét antológiába is. Avers egyszerre alkalmazza a közelítés és távolítás stratégiáit: mint folytatás idézi, egyszersmind elutasítja, „felülbírálja” Arany János balladájának világát. Szondi apródja Elkelt mellőlem minden: a zászlós kopja, tort ülő győzők, Márton pap; gazdánk sírja behuppadt. A zöldellő hantokat benyelte a kő, testvéremet, énekes társamat megtörte az iszonyú malom, teste meg- őröltetett ég és föld között. Már csak az emlék feszül a romlandó bástyafalaknak, csupáncsak az emlékezet tart; olykor mint a szél átzúdul a tájon, s lefejti a vitézek csontjairól a földet. Hökken a hullám, visszafut. A lant szavára megtorpan a közelítő éj, és visszafut. Akkor még ketten - s korántsem úgy', ahogy a rege véli - zápor- és por-köpönyegben. Sirattuk a hőst s minden őst a hazában. A győzők toroztak odalent. A fejek sziklagöröngyként görögtek alá a völgybe, forogtak a mélybe sebesültek, szánkáztak lefelé a ledöföttek. Hullt a hulla, miénk és pogány. Hiába átkoztuk a halállal parolázó bűnös kezet, le nem száradt, a szívre célzó szem el nem homály'osult. De hogy Szondit földbe kaparták, erőt kapott az ének, megriadt a sötét, hulláma torpant, elfele fordult, szaladt tőlünk, a sírtól, űzte a lantszó, a halott; és megáll a sötét győzők, gyaurok fölött. Kiszorította pedig a sok vértől szédült lakomázót, s kiürült a dombokkal határolt füves katlan. Maradtam én s az évszakonként újjáöltöző tájék. Éjszakára testembe jár a szunyni az emlékezet. Míg künn feljön a hold, bennem zizegve lehull, feltámadnak az elesettek, és győznek újra és újra - a végső harcban. 159 (...) „Pendül a kapa most leejté a gazda kocsmaszag előzi szellőzik a kapca csíkos tarisznyája hervadottan klapfog megcsapja a kölyköt hogy az nyulat fog csak úgy szeretetből ■ahogy azt megszokta iMadárlátta kenyér s törik be az orra Gondűző pipáját a tűzbe meríti nem így akarta de hamuvá hevíti Szívja hát a fogát ami még megmaradt az élet ekéje homlokába akadt” (...)
