Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Bokányi Péter: "Mesterek közt mester"
Árulkodó gesztus, hogy a vers prózavers, mintegy szakim az eredeti szöveg pátoszos, szinte eposzi mértékével, lejtésével. A magára hagyottság, magára maradottság verse, amely a minden cselekvés lehetőségével is leszámol. A vers lírai alaphelyzetét rögzíti, sűríti az „Elkelt mellőlem minden” felütése, s elősorolja az Arany-verset idéző motívumokat, szereplőket: zászlós kopja, Márton pap, zöldellő hant - s a társ, a „másik” apród eltűntét. Nem csupán asszociatív megidézése történik a vers elején ugyanakkor Arany János versének: az első egység aranyi képet fordít át - „csak az emlék feszül a romlandó bástyafalakon” - írja szét Arany „mint bástya feszült meg romló torony alján” mondatát; s ezzel mintegy előre jelzi a szöveg egészét jellemző alkotói metódust. A szöveg felütése a magára hagyottság tragédiáját sugallja afféle helyzetregisztrációként, a második egység a visszatekintésé. A versben beszélő azonban már nem lát vissza Szondi hőstettéig, Drégely ostromáig, csak saját történetét látja a múltba nézve: önmagát és társát, amint az ostrom emlékezetét zengik, lényegében tehát Arany János balladájának történetét. Az aranyi szöveg motívumai, mondatai mindenütt ott lappanganak Varga Imre művében; roncsolva, darabolva, saját rendben újrarendezve - nemegyszer teljesen megfosztva őket eredeti jelentésüktől. Ugyanakkor a versbéli én számára a visszatekintés mégiscsak megnyugvást eredményez: az apródok dala, a lant szava abban a régi versben, Arany János versében csak győztessé lett: „kiszorította pedig a sok vértől szédült lakomázót, s kiürült a dombokkal határolt füves katlan” — ahogy Varga írja. A lant szava, az apródok dala tehát az emlék Varga Imre versének beszélője számára, nem a harc, a küzdelem. A beszélő apród pedig az emlékezet őre, aki még látott, s küzdött lantjával és dalával: mintegy reflektorfénybe állítva emeli ki őt Varga Imre verse eredeti közegéből, s teszi még erőteljesebben jelképpé a dalnokot s a dalt: a hősi világ s a hősi emlékezet jelképévé. S a dal, az emlékezés e versben majdhogynem hősibbé lesz, mint maga a harc, a küzdelem: a hősi halál pátosza foszladozik a szövegben („A fejek sziklagöröngyként görögtek alá a völgybe, forogtak, a mélybe sebesültek, szánkáz- tak lefelé a ledöföttek”), igazán dicsővé az a győzelem válik, amit Arany János művében az apródok arattak a törökkel szemben, s ami Varga Imre versében ekként szól: „Míg künn feljön a hold, itt benn zizegve lehull, feltámadnak az elesettek, és győznek újra és újra - naponta - a végső harcban.” A szöveg tehát, amely poétikai, nyelvi gesztusaival a felütéstől igyekszik távolítani magát Arany János balladájától, a végén tulajdonképpen visszaíródik a balladába, de úgy, hogy immár az egy ember, az egy apród személyes sorsává válik híján a sorsot megosztó, képviselhető közösségnek. A közösségi mítosz lebomlik tehát, nincs már a „rege”, csak a „zápor és a porköpönyeg”: a magára hagyottság, az elhagyatottság fájdalma szól a szövegből: a sajátos, XX. századi, határokon inneni és túli közép-európai sors, amelynek elmondását segíti Varga Imrének Arany János Szondi két apródja című balladája. Jegyzetek ' V.ö. KENYERES Zoltán, Irodalom, történet, írás, Bp. 1995. : Megjelent a Szállás rossz ágyon című kötetben 2005-ben 5 Uo. 160
