Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Tarjányi Eszter: Arany János történeti balladáinak múltszemlélete

Toldi Miklóst akkor szorzottéin énekben,

Te is válogattál híres vitézekben:

Dobót, Szondi Györgyöt foglalád versekben:

Most egy fiát se látsz Pesten az ilyesekben.

Röttentő hadakban ki forogtál akkort:

Dúdolsz mai napság omnibuszt, fiakkert;

Nem hőst - kákompillit: nem almát, de vackort Barátom Sebestyén, nem szeretem ezt a sort.” [...]

Az Őszikék balladái tehát a műfajnak a történeti hagyomány témájának a tehertételét immár levető, a modernebb jelentéstartományok felé nyitó utolsó kísérletének tartható.

A reformkori ballada történetét feldolgozó Boronkay Antal kénytelen a műfaj iránti elfogultságán túltenni magát, amikor kijelenti: „a szentimentalizmus [...] nagy mértékben érvényesül ebben a műfajban. Az elérzékenyedés könnyéről, a piruló, epekedő, szende szerelemről gyakran olvashatni [...] történeti balladákban. Olykor a harcos komor, nyers, katonás magatartása is csak arra való, hogy végtelen jóságát és galambszívét leplezze.” Sőt Boronkay jelzi a nevetségessé válásnak a műfaj sajátosságából, az elfogult történelemszemléletéből eredő poétikai lehetőségét is: „A magyar történeti balladát ugyanaz a naiv lelki élet jellemzi, amely az osztrák történeti balladaköltészetet. A szereplőket hatalmas érzések hatják át, amelyeket a költők pathetikus stílusuk kezdetleges eszközeivel kísérelnek meg ábrázolni. Minden igyekezetük ellenére felületen maradnak, sőt, olykor olyan kicsinyes helyzetben alkalmazzák a nagyhangú előadást, hogy a tárgy és hang közötti ellentét veszélyesen közeledik a komikum felé.”21 A történeti ballada hanyatlását már Pákh Albert 1847-ben megjelent22 Csont című paródiája is jelzi. Ez a Petőfire is utaló vers Garay Jánor akkoriban népszerű szavalata darabjának, a Kant sablonjainak a kisszerűvé tételével már a történeti ballada könnyen közhellyé formalizálódó sajátosságát veszi célba. A naiv nemzeti érzésből kinőtt műforma meghonosodása ugyanis a dagályosságra és a pátoszra késztetést is magával hordta. A műfajparódia megjelenése általában véve a megcélzott zsánerhez társuló világkép túléltségét mutatja, amelyre a legjobb példa a vígeposz antihősöket felvonultató kisszerűségének a negyvenes évek közepén irodalmi generációváltást jelző feltűnése (Petőfi: A helység kalapácsa, Arany: Az elveszett alkotmány), amely szintén a heroikus magatartásformák verses feldolgozásának a kimerülését jelzi. A sablonszerűnek és avíttnak érzett műfajt kipellengérező paródia a történeti ballada patetikus szólamának nevetségessé tételével már egy új befogadói ízlésvilág megjelenését jelzi. A nemzeti identitásérzet kialakításában, az összetartozás érzetének felkeltésében betöltött szerepe miatt azonban az 1850-es évek nemzeti elnyomatása fenntartotta a hangvétel társadalomtörténeti szempontú jogosultságát. Talán e miatt tekinthető ez az időszak - elsősorban Aranynak köszönhetően - a történeti ballada utolsó virágkorának. Ezután már a megszólalásmóddal könnyen társuló pátosz korszerűtlen és mesterkélt lesz. A ballada műfaja Arany után elveszti a műfajhierarchiában betöltött vezető szerepét, epigonná válik, de a történeti balladának a nemzeti ’sensus communis’-ra alapozódó szemlélete egy médiumváltás segítségével fennmarad.

137