Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Tarjányi Eszter: Arany János történeti balladáinak múltszemlélete
tényszerűségre és írásbeliségre alapuló történetiségkoncepcióval szemben igyekezett ezt a mítoszokra emlékeztető történetszemléletet rehabilitálni. A kulturális emlékezet a kollektív emlékezet egyik formája, amely azért lehet Assmann gondolatmenetében a hagyományos történetírással szemben alternatív fogalom, mert egyértelműen elfogult, hiszen nemcsak hogy csoportidentitásra épül, de egyben csoportidentitást is épít. A közösség szempontjából fontos történeti eseményeket őrzi meg a memóriájában és eleveníti fel a nemzeti öntudat ápolása céljából, nem a történeti folyamat összefüggésrendjének a megértése vezérli. A kulturális emlékezet - ellentétben a kollektív emlékezet másik formájával, a közelmúltra irányuló nemzedéki összetartozást kifejező kommunikatív emlékezettel - megjelenési formái szent, ceremoniális, ünnepélyes jelleget öltenek, így lehet a mítoszképzés eszköze. A mítoszban pedig a történelem nem „elvalótlanodik, hanem éppen ellenkezőleg, így válik csak valósággá, lankadatlan normatív és formatív erővé.”20 Assmann hangsúlyozza, hogy a kulturális emlékezet közvetítői is kitüntetetté válnak. Különböző társadalmakra jellemző felhatalmazott emlékezethordozókat említ, sámánokat, tudósokat, griótokat és — Arany balladáinak szempontjából kiemelendő — kardokat és írnokokat, akiket akár dalnokoknak is nevezhetünk... A kulturális emlékezet fogalma segíthet annak a megértésében, hogy miért válhattak reformkori balladáink kedvelt és közismert memoriterré, ünnepi szavalati darabbá, hogy a műfaj egyértelmű és könnyen átlátható értékrendje miért nem tűri meg a komikus, reflektáló elemet, és talán érthetővé válik a XIX. századi magyar történelemmel vont párhuzamból az is, hogy miért vesztette el olyan hamar az érvényességét. Magyarázatát adhatja, hogy a hirtelen reformkori felfutás, a gyors népszerűség után miért tudta ez a műfaj egy félévszázad alatt elveszíteni a jelentőségét. Nem tekinthető ugyanis véletlen művének, hogy az Oszikék balladái között már sem történeti tematikájú, sem az allegorikus értelemképzésre számot tartó balladát nem találunk. Az 1870-es években a hősiességnek az a példaképszerű magatartásformája, amelyre a reformkorban a történeti ballada épülhetett archaikussá vált, elvesztette normatív erejét. Aranynak az 1860-as években keletkezett Tinódi redivivus című verse ad ennek hangot, amely - a kulturális emlékezet egyik hordozójának — Tinódi Lantos Sebestyénnek az új társadalmi-történeti körülmények közötti feléledésének az ötletével játszik el. Az életrajzi szerzőként azonosítható beszélő önmaga és Tinódi között párhuzamot vonva a költői témaválasztás lehetőségeit vizsgálja az újabb korban: „Patvarba, kollégám, jó deák Tinódi! Alom-é ez a hír, vagy penég valódi? Újságíró lettél, rád ragadt a módi? Sok szerencsét kívánok a munkához, földi! Együtt hegedűlénk, jut eszedbe, hajdan? (Akkor is szűke volt pénznek a tarsolyban) Te jó Kolosvárott egy kovácsműhelyben, Én egy sombokorban, Szilágyságon, Kusalyban. 136
