Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Hová tűnt a vitézség fiúk?

Döbrentei két évtizedes szellemi otthonában, a Hitel szerkesztőségében a kezdet kezdetén egymásnak adta a kilincset Csurka István és Esterházy Péter, Csoóri Sándor és Konrád György, Bíró Zoltán, Fekete Gyula, Für Fajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor, Zelnik József, vagyis „népiek” és „urbánusok”, mérsékeltek és radikálisok egyaránt. Rövid lélegzetű szellemi összeborulás volt - ha az volt - de megmutatta, hogy különböző álláspontok legalább egy dologban: a szabadság igenlésében képesek ugyanazon lap hasábjain megférni. Mára oly messze távolodtak egymástól az eredetileg se csupa harcostárs írástudók, ahonnak nemigen van visszatérés, tán jövendő szebb korok „békévé oldott emlékezéseiben” sem. Az elszakadás fő oka pedig épp a szabadság értelmezése, mely nem ellenféllé, hanem ellenséggé tette a magyar irodalom némely kiválóságát. Petőfi Sándor történelmünk eddigi legzseniálisabb kormányát, a Batthyány Lajosét még tisztességes költői hevülettel szapulta, Ady Tisza Istvánt ugyancsak igaztalanul, de nem ballib. öszöndíjra, fordításra, elismerésre sandítva, s nem kóros szereplési vágynak engedve. „Svábokból jött magyaroknak” hevülékeny, hirtelenkezű tollnokoknak persze mondta, amit mondott. Hatvány Lajos cukorbárónak semmi baja nem volt Adyval, a Baum- garten-díj kitüntetettjeinek Baumgartennel - és miért nem? Azért mert a tartás és a becsülés kölcsönös volt.

Igazságérzet: ez az, amit leginkább hiányolhatunk. S még valamit: az emlékezés pontosságát. Kevés olyan magyar (és európai) tollforgató van, kinek nincs szégyellnivalója a rendszerváltozást megelőző évek-évtizedek során írt, majd maga irtotta szövegei közt. Nyugaton pironkodhatott volna az egzisztencialista Sartre, Beauvoir, Aragon és az „eurokommunisták”, keleten az egykori „Lukács-óvoda” neveltjei, a későbbi szamizdatosok: az eredetileg marxisták vagy a kezdetben maoista „Beszélősök”. Döbrentei Kornélnak nem sok szégyellni valója lehet, s ez nem eléggé hangsúlyos korunk visszamenőleges demokratáit olvasva-hallgatva, negyven éve konokul áll a maga ácsolta pódiumon és nem hátrál tapodtat sem. 1989-ben írta az „Atpingált március”-t. Nem aktuális ma is?

Uramisten, mennyi csapodár kokárda, nemzeti színre játszik a régi gárda, s míg jó szokás szerint törvényt tisztelni int cinkelt pakliból oszt, nem veszhet a páni, minden gesztenyét magának kapar ki, meghamisül, s tisztátalan lesz az ünnep, hogy cafrangos hazafiként előtűnnek: renegát hontiprók, sorsunkba rondítok...

Lehet elvágyódni a valóságból - néha kell is - és „visszamerengni messzi múltba”, de a jelen mégiscsak „időszerűbb”. Előbbit példázzák Döbrentei Kornél nagy történelmi opuszai, utóbbit rádiójegyzetei és tévéműsorai, „öt118