Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Hová tűnt a vitézség fiúk?

megtapasztalta, vagy elbeszélések alapján képes a magáévá tenni. Nem csak a háború előtt születetett nemzedék, vagy olyan utódgenerációk, akiknek felmenői közt katonák, magasrangú hivatalnokok, jogászok, gazdatisztek, tanárok, gyárosok, kereskedők, kis- és nagybirtokosok, közép- és nagyparasztok, jómódú iparosok, papok, lelkészek vannak, hanem mindazok, akik a maguk módján ragaszkodnak bizonyos eszmékhez, úgymint: felelősség, hazaszeretet, hit, hagyomány, nyelvközösség.

Az ilyen avítt kategóriák mérgezik a lelket, véli a korszellem. Menjünk inkább a fogyasztás globális templomaiba, ne az istenházába, vagy olvassunk bulvárt, igényesebbek divatos szövegirodalmat, ilyen-olyan sztárocskák memoárjait, receptjeit, hálószoba-élményeit. Biztos siker szerzőnek, kiadónak, szellemileg alultáplált olvasónak egyaránt.

Csakhogy a valódi költészet nem enged a maga növesztette termésből, nem kótyavetyéli el, nem garázdálkodik az olvasó kíváncsiságával, nem öli-nyomo- rítja, nem teszi közönyössé az alapértékek iránt, ellenkezőleg: gondolkodásra, felelősségvállalásra, ha kell, tiltakozásra, sőt, lázadásra késztet. Ezért olyan kényelmetlen egyeseknek a Döbrentei-féle sujtásos gúnya. Egyszerre hagyományos és korszerű, nemes és pórias, gyökeres és sarjú, vagyis széles körben viselhető. Márpedig a New Age és posztmodern cézárjai nem fogadják be az efféle szellemi ruházatot. Az össztársadalmi felelőtlenségnek és az államta- lanításnak, azaz egy aránytalanul gazdagodó kisebbség pénzügyi diktatúrájának szószólói a szórakoztató, de nem tárgyiasuló, az ijesztő, a közönségesen botránykeltő, vagy az érthetetlenségig elvont műfajták érdekeltjei.

Már-már meglepő, hogy elfogadottsága mellett milyen széleskörűen elutasított is az eféle manipulativ személetmód. Mintha nem (teljesen) halt volna ki a szép-érzék, az arányérzék, az ízlés és a tanulságkeresés, a követendő példák magasztalása. Mégiscsak sokat jelent a tradíció: műveltség és közfelelősség sajátos viszonya, mely egyrészt örökölhető, másrészt tanulható, ezért termeli újra saját magát. Történelmi kudarcaink elemzésekor szembeszökő, hogy épp a nemzet traumáinak kezdetén és azok bekövetkeztekor támadtak igazán nagy költők, például a mohácsi vész után, a török hódoltság első évtizedeiben Balassi, a ’48-as forradalom és szabadságharc előtt Petőfi, Trianon előtt Ady, a háborús vereség előtt József Attila („... hogy mi ne legyünk német gyarmat”) és Radnóti Miklós. Csak az eddigi legkeményebb Rákosi-féle diktatúrát lezáró ’56 előtt nem termett közvetlenül költő-jós.

Úgy tűnik, azonban, hogy világunk - Czakó Gábor szellemes meghatározásával élve: „gazdaságkorunk” - mostohán viszonyul a felsoroltak nyomán képződő költői jelenséghez. „Testvéri tankok” helyett mosolygó bankok teszik hallhatatlanná a halkuló igét. És ritkulnak a látók-hallók.

Döbrentei egy 2005-ben kiadott esszékötetében, a „Helybengalopp”-ban gúnyosan definiál: „...ebben a mímelt demokráciában a szabadság állandóan balra húzó, egyoldalú nyomás, azaz sajtó alatt van.” Mindennapi valóságunk nyomán születetett ars poeticája tömör, mint a kovácsolt vas: „Bár rend a lelke mindennek, a mostani kormányzati ciklus politikai-társadalmi működését, értékrendjét látva, tapasztalva rend-ellenes vagyok. Arra, ami itt körülöttünk, velünk történik, nem adhatom áldásomat, mondván: rendben. Mert nem rendjén való.”

117