Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Hová tűnt a vitézség fiúk?

nak, egyházi eseményeken, emlékünnepeken nem vesznek részt. Más szóval, Döbrentei közéletiségének, mi több: országos és határainkon átívelő népszerűségének szerves része a köré szerveződő harc. Sok esetben már nem is róla van szó, hanem arról, amit képvisel: a magyar megmaradásról. Ez zavarja a posztmodern, multikulturális percemberkéket, valamint az a lassacskán eltünedező közéleti befolyás, mellyel egyre kevesebb tollforgató dicsekedhet. A bulvárvályúból, gagyiműsorokból etetett nép böfögve dől hátra, a világ valódi természete nem érdekli,a sorskérdések a legkevésbé: szándék és koreszme találkozásának ezt nevezhetjük, nem a termékeny író-olvasó kapcsolatot.

Volt néhány kegyelmi pillanat, mely megváltoztathatta a volna a magyar nemzet sorsát. Ezerkilencszáznegyvenöt, mely nem demokráciát, hanem a megszálló szovjetek és nyugati szövetségeseik nyomán diktatúrát, gulágot, recsket, kitelepítést, államosítást hozott. Ezerkilencszázötvenhat, melynek forradalmas hetei vérözönbe és nyugati közönybe fúltak. Ezerkilencszáznyolc- vankilenc, mely rendszerváltozással indult, majd erőteljes nyugati támogatással a nagytőke és hazai helytartói, illetve haszonélvezői korrupt uralmává züllött. Kétezeröt: a kettős állampolgárságról rendezett népszavazás, melynek idő előtt kifeszített vitorláját hazai és nyugati hátszelek tépték darabokra. Kétezerhat, a regnáló miniszterelnök öszödi bűnvallomása nyomán kirobbant őszi zavargások és véres rendó'rattak esztendeje, melynek alig volt nyugati visszhangja. Csupa elmulasztott pillanat, melyekért minket tesz felelőssé Döbrentei és okkal, mivelhogy kellettek hozzá saját balítéleteink, közönyünk, félelmeink, szavazataink és otthonmaradásunk.

A magyar történelem közel s távoli múltja egyaránt részét képezi a „Tartsd meg a sziklát” című versgyűjteménynek. Köztük a „Szent Margit lázadása” mely címében is megdöbbentő, hát még a mába vezető fordulat: „..katonát nevelünk a halálból is: urna a rohamsisakja, bornyúja sírhant.” A Bús János tüzér alezredes úrnak ajánlott „Kérelem, csata előtt” azt vallja: „Ahol mások bátrak, én megfutok, ahol megfutnak mások, én nem inaihatok”. Lehetne bőven szemelgetni, de legyen dolguk a műkritikusoknak is. Ehelyt közösség és költészet, költő és környezete viszonyáról legyen továbbra is szó.

Ha nem életút és életmű összevetés az elemzés tárgya, nem illő származást, neveltetést, iskolákat, egyéb meghatározó élményeket firtatni. Ennek ellenére ide kívánkozik egy alapvető értékviszony: az apa-fiú kapcsolat, melyet Döbrentei Kornél lépten-nyomon emleget. Rég halott nemzőjét, mintha élne és örökké jelen lenne, így nevezi: édesapa. Vagyis nem apa, apám, ironikusan jóatyám, hanem tiszteletteljesen, már-már népmeséién: édesapám. Idősebb Döbrentei Ludovika akadémiát végzett, az orosz fronton szolgált főhadnagy, ugyanígy az ő apja és az anyai nagyapa, Turcsányi Pál ezredes. Jóllehet nem szükségszerű - láttunk ellenkező példát -, bevallottan ők az eszményített férfias helytállás forrásai. Innen a hűség és a vitézség emlegetése, a katonai erények dicsérete, a nemzetféltés sokféle költői metaforája, melyek át- meg átszövik Döbrentei líráját. Van a magyar társadalomnak egy rétege - helyesebben: még mindig van - mely fogékony az effajta szemléletre, nem pusztán azért, mert a magyarság egyik történelmi élménye, hanem mert személyesen

116