Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Hová tűnt a vitézség fiúk?

jének nincs szüksége efféle öngazolásra, s kihamvadt tüzek miatt a vészharang kongatására sem. Döbrentei nem gyújtogat. Mások sütögetik pecsenyéjüket az ő lángjainál, legyen az egy oratórium szövege, egy elhangzott beszéd, vagy az írószövetség vagyona. Több tízezer sorában sehol nem olvasható más nációk lebecsülése, gyalázkodás, uszítás. Miért lenne baja épp a zsidókkal, míg verseiben és prózájában nemhogy róluk nincs szó, de tótokról, rácokról, mórokról, svábokról sem.

Ám az efféle elemzés túl meszire vezet A magyar irodalom egyik cezúrája a sokat emlegetett népi-urbánus ellentét, európaság és provincializmus, nemzeti-nemzetietlen, mélymagyar-hígmagyar, vagyis a gyökeres-idegenszívű fogalompár, melyek felújítása post mortem antiszemita hírbe hozza a Hatvány Lajos báró pártfogolta Ady Endrét, Wass Albertet, (a sokkal íróbbat, mint par- tiumi magyar grófot) egy napló-részlete nyomán Móricz Zsigmondot, a nyo- morgó-pásztorkodó Sinka Istvánt, legújabban Márai Sándort. Minő szerencse, hogy Döbrenteit életben találja ez a megtiszteltetés: legalább védekezni tud.

Abba kéne hagyni vélt, vagy valós sérelmeink szüntelen sorolgatását. Széchenyivel szólva: „A dolgot őt magát nézzük.” Döbrentei költészetében, szózataiban, interjúiban és rádiójegyzeteiben a hit kérdései aktualitások. így véli néhány millió ember ebben a hazában — Európa-szerte párszáz millió — tehát bízvást állíthatjuk: a vallás közösségszervező eszme és gyakorlat. A keresztény-keresztyén világot fennállása óta igazából egy kérdés osztja meg: az ószövetségi judaizmus és az újszövetségi krisztianizmus értelmező összekapcsolása, ami egyfelől teológiai alapvetés, másfelől - a forrást percig sem tagadva - valóban éket ver hívő zsidó és hívő keresztény közé. Nem hívőknek e vitában egyszerűen nincs helyük, hisz annak tárgyát sem tekintik létezőnek. Ehhez képest Döbrentei keresztény felfogásába valami sajátos sértettség és önszorgalom nyomán csupa nem hívő kapdos. Beszédeit eredeti értelmükből kificamítva azok vádolják fajgyűlölettel, akik a hitbeliség alapján nem akarják meghatározni magukat.

Egyfelől a zsidók haragvó, bosszúálló, hetedíziglen büntető istene - tud ilyen is lenni —, másfelől az evangéliumi Jézus irgalmazó atyja, és maga a permanens jézusi forradalom, mely az embereket nem távolítani akarja, hanem éppenhogy közelíteni: ez áll Döbrentei lírájában, nem az eredettagadó különbségtevés. Ellenkező esetben nem őt hívnák, hogy versét mondja keresztek és Szűzanya-ábrázolások szentelésekor az ország minden tájára, sőt, határainkon túlra is. A lelkipásztorok ilyenfajta közszereplés esetén alaposan meggondolják, kit engednek a szószékre és kit kell távoltartaniuk. Korzenszky Richárd tihanyi perjel és mások bizonyára vannak olyan felelős személyek, mint bármely Döbrenteit tépkedő publicista.

Mondjuk ki nyíltan: mindez jót tesz neki. írófélének hasznára válik a botrány. Minél igaztalanabb, annál magasabbra csapnak a hullámok, felkavarják a szennyet, de el is mossák, végül a „wassalberti” kő marad. Igaz, megviseli - kit nem? -, dehát ez a mesterség velejárója, jó költő esetében afféle szakmai ártalom. Ugyanakkor azok figyelmét is felhívja rá, akik máskülönben évszám nem vesznek a kezükbe könyvet, nem olvasnak folyóiratot, kiállításra nem jár115