Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Hová tűnt a vitézség fiúk?

Van még, akit „Zrínyi Ilona éjszakája”, az „Üt menti Krisztusok”, a „Válságos órán szemközt egy régi karddal”, a „Fekete ádvent”, a „Támadt férfi megint”, a „Kérelem csata előtt” foglalkoztat? Hogyne, csakhogy az ilyen versbarátok tartoznak valahová, nemzenek és nevelnek, inkább dolgoznak, mint dolgoztatnak, a vers üzenetét érteni akarják, nem értelmezni, sőt - horri- bile dictu - továbbadják mindazoknak, akiknek a felelős hazaszeretet nem üres szó. A szerelem, a becsülés, a nemes erotika, a tartós barátság sem. Ha fogyatkozunk is, vagyunk egypáran, ahogy a költő-esszéíró népes olvasóköre és hallgatói mutatják. József Attila megtehette (volna), hogy „túllép e mai korcsmán”, Döbrentei nem. Tán ezért is zavarja annyira egy-egy kimondott, majd eredeti értelméből kitekert szava az ellenlábas ítészek, publicisták, történész professzorok, kódszakértők és más alkalmi érdekvédők jeleseit. Sanda politikai szándék, irodalmi hisztéria, személyes ellenszenv, közönséges félreértés mind szerepet játszik benne, de hol van a könyvek érdembeli kritikája, a mondanivaló elemzése, a valódi üzenet méltatása, ha kell, ledorongolása?

Nem az eddig megjelent húsz kötetről, rádiójegyzetek, előadások százairól, szobrászok, festők, építészek méltatásáról van szó, nem a közel félévszázados életműről; dehogy. Sokkal inkább arról, magyarkodó antiszemita-e Döbrentei?

Mi az, hogy magyarkodó?

Ha volna ilyen, létezne angolkodó, németkedő, románkodó (szlovák vonatkozásban le se merem írni), vagyis a dánoktól a kirgizekig mindazok, akiknek jelent valamit a nemzeti hovatartozás. Csakhogy a nyelvek vannak olyan ősiek és kiérleltek, hogy nem tűrik az efféle erőszakot. Még a mámoros, az átkozódó, a megrészegült Döbrenteinél sem találhatók olyan népieskedő környezetbe iktatott szavak, mint a gyatra költők kedvelt „nyűves”, „istennyila”, „ménkű”, „rosseb”, „abcug” és hasonló kifejezései. Kalaplengető árvalányha- jas hazafiság távolról sem dereng, annál több megokolt nemzetféltés, a valódi erény dicsérete, a bűn - nem az emberi gyarlóság! - megvetése, az ölés és az árulás utálata, vagyis mindaz, amiért verset írni-olvasni jó. Legalább azoknak, akiket érdekel a ritmussá, rímmé, költői képekké formált jelenvalóság, a közelés régmúlt tanulságai, a hit látomásos megvallása, az igazság és a hazugság természete, a táj szépsége, a csatakép borzasztósága, a fegyverszünet és a béke csöndje, az okos kiegyezés és az aljas megalkuvás, bármilyen leverő, vagy épp felemelő. Döbrenteitől még európaiságát se kérik számon, holott, ha igazta- lanul is, de az ellene támasztott vádak alapján kézenfekvő volna. Vélhetően azért, mert a költészet a világ minden táján van olyan nyelvközpontú, öntörvényű és korszakosán meghatározott, melyet ostobaság volna a maga egyetemes közegéből kiragadva méricskélni. Ennek helyébe lép, mint sajátos kortünet, az antiszemita kifogásolás.

Többféle antiszemitizmus létezik. Politikai, érzelmi-indulati, érdekalapú és így tovább. Nincs nép, melyet szomszédai ne utálnának akarva-akaratlan, főképp az erős, versengő nemzeteket, vagy azokat, melyek valóban nagy múlttal és teljesítménnyel írták be magukat a közös emberi történelembe. Utóbbinak köszönhető a magyarság iránti ellenszenv néhány fiatal, bizonytalan identitású állam részéről, helyesebben: törtető politikusai részéről, akik népszerűségük emelése végett a legaljasabb indulatokat szítják. Öntudatos népnek és költő114