Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - B. Müller Márta kisnovellái
Egykedvűen nézte, amint reménykedve tekingetnek a fejkendős asszonyok, a lányok hajadonfőn, hátha megpillantják a férjüket, apjukat, bátyjukat, öccsüket. Stokker Mihály akkor sem gondolt semmire, és az ürességen kívül semmit se érzett, az meg már fel se tűnt neki, olyan régóta kísérte. Egyszer csak azt vette észre, hogy kiürült az állomás, egyedül maradt a sínpár mellett. Elindult kifelé. Lassan, tétován, maga sem tudta, merre. A kihalt állomás előtti téren egy asszony szaladgált körbe-körbe. Magában valamit mormolt, miközben rótta egyre szűkülő köreit. Stokker Mihály lassan odalépett mellé, az asszony pedig rászegezte könyörgőn hatalmas zöld szemét, és kérdő hangsúllyal, gyanakvón megszólalt, hogy Pista. Stokker Mihály alig habozott, mielőtt bólintott. Most, hogy hazafelé tartott, a faluja határába érve is ugyanolyan üresség volt benne, mint amikor két héttel ezelőtt eltemették Amált a debreceni temetőben. Akkor is csak nézett, mintha nem is vele történne mindez, ami történik, mintha valaki más állna a helyén. Nem tudta volna pontosan megmondani, mióta tartott ez az érzés, hogy kívülről látja önmagát, akár egy másik, egy idegen embert. Három évig élt Debrecenben Amálnál, aki azon az első pénteki napon, amelyet együtt töltöttek, bablevest főzött neki. Valami betegség vihette el, nehéz lenne megmondani, micsoda, mert orvos sose látta. Egyre csak fogyott, mint a gyertyaszál, aztán egyik éjjel felült az ágyban, felrázta Stokker Mihályt, sóhajtott egyet, azt mondta, isten veled Pista, én nem érem meg a reggelt, és úgy is lett, reggelre meghalt. Stokker Mihály nem maradt tovább Debrecenben. Három éven keresztül minden reggel úgy kelt föl az asztaltól, mint amikor azt a tányér bablevest megette. Útra készen, de Árnál ráfüggesztette némán, könyörgőn hatalmas zöld szemét, és Stokker Mihály erőtlenül visszaült a helyére. De most már nem kellett visszaülnie. Árnál nem könyörgött többé. Nem állt meg útközben. Ha fölvették, elfogadta, ha kérdezték volna, kelletlen, kurtaszavas válaszaiból hamar rájöttek, hogy nem akar beszélni, úgyhogy békén hagyták. Időnként behívták, megetették, mert gondolták, hogy jó oka lehet rá, amiért gyalogszerrel nekivágott ennek a hosszú útnak. Miután Kecskés Róza hirtelenjében elhadarta Marosának, hogy mit látott, Marcsa tétován megvonta a vállát, és azt mondta, talán jobb is így. Még nem tudták, honnan tudták volna, hogy Stokker Mihály hazajött ugyan, de csak a teste, mert a lelke már régen elhagyta valahol Szibériában. Visszatért a vackára, mint a sebzett állat, hogy ott akar végleg kimúlni. Mikor Részi megpillantotta az ablakból Miska szakállas alakját, amint befelé tartott a kiskapun, hátraszaladt a konyhába az anyósához, keresztet vetett, és azt mondta neki, Jézusom segíts, megjelent a Miska. Mire az anyósa előreért, Miska már bent állt a verandán. Részi csak nézte, szólni sem tudott, az anyósa meg összecsapta a tenyerét, és az ámulattól szinte hangtalanul kiszakadt belőle, hogy Miska, te vagy az? De mintha befelé kérdezte volna, csak a szája mozgott, a másik kettő nem is hallotta. Miska imbolyogva állt, el se mosolyodott, Részire rá se nézett, mintha ott se lett volna, és csak annyit mondott, megjöttem, édesanyám. Annyi ereje még 106
