Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Gyurácz Ferenc: A nyúlketrec mellől
mények, ez megvalósításra várt. Csak éppen semmit sem sikerült belőle megvalósítani. S a kudarc sosem marad meg önmagában, mindig benne rejlik a sors további bosszúja: aki az alkalmas időt elvesztegetve, nem valósítja meg a rá váró föladatot, az kénytelen szembesülni azzal, hogy azt is elveszíti, amit korábban birtokolt. Ezért aztán, ha a „nemzet” nevében fellépő valamely csoport valaha még veszi a bátorságot, hogy nekirugaszkodjék ugyanazon föladatnak - ha lesz még minek -, akkor nemcsak a feladat lesz még irdatlanabb, hanem meg kell küzdeni azzal a hitelvesztéssel is, ami az idő méhében formálódó lehetőségeket világra segíteni képtelen elődök számláját terheli. Végzetes kép, s ha nem tudjuk mielőbb értelmezni és felülmúlni, akkor az e gondolatvilágot életük tengelyébe állítok (akár beismerik, akár csak következményeit tapasztalják) azzal a ténnyel találják szemben magukat, hogy földi életük kudarcot vallott. Persze sokféle egyéni vigasz lehet: eredményes szakmai pálya, szép család, üdítő szórakozások, anyagi siker, szekta-népszerűség. A lényeg mégis az, hogy „nincs meg a kincs, mire vágytam, a kincs, amiért porig égtem”... Az irányzatot, melynek legjobbjai - leghitelesebben talán Németh László, Illyés Gyula, Veres Péter - életük értelmét népük életében vélték megtalálni, az 1980-as években már új vezetők fémjelezték. Kormányra kerülhettek volna 1990-ben, hiszen a választást az irányzat pártja megnyerte. De nem kerültek, mert átengedték a kormányzást másoknak. Mindegy most, hogy miért, számos elemzés szólt már erről, az egyik televízióadó beszélgetés-sorozatától az egyik legkreatívabb gondolatmenetig, Bogár László történelemfilozófiai távlatú könyvéig, a Magyarország és a globalizáció-ig. S azóta tovább süllyedt az ország, immár olyan mélységekbe, ahonnan szinte lehetetlennek látszik a kikecmergés. Jellemző, hogy az egyik legkreatívabb észjárású és képzeletű elemző is rendszeresen a transzcendens segítség reményét emlegeti. Igaza van persze ebben is, ez a legfőbb reményünk, de amikor a saját teendőinkről szól, akkor sem sokkal konkrétabb: arról beszél, hogy először is azt kéne elérni, hogy elbeszélhetővé tegyük a helyzetünket - de még ettől is távol vagyunk. A „lakitelki vezérkar” jórészének személyes sorsa, az a - hogy is lehet ezt nevezni - boldogtalanság, már-már kétségbeesés, amely a mindegyikükre jellemző magyaros, férfias szemérem ellenére újra meg újra a nyilvánosság elé szivárog, türemkedik vagy némelyikük esetében robban és dördül, híven tükrözi azt a mély szenvedést, amelyet a fölszín karneváli kavargása alatt bizonyára nem kevés hazafi átél. Többségükben névtelen, az igaz magyar kultúra emlőin nevelkedett emberek, vagy akár a nép közepéből való egyszerű magyarok, akik azonosulnak a magyar népi-nemzeti közösséggel, s mindegy, hogy ideologikus konstrukciók hatására vagy egyszerűen csak szeretetből, de a népi-nemzeti irányzat legjobb elméihez hasonlóan úgy érzik, hogy életük értelme nem szakítható el népük életétől. Csengey Dénes tüzes józansága nagyon hiányzik. Más kérdés, hogy nem 1991. tavaszi, tragikus halála óta. Hanem 1990 tavasza óta, amikor letette panyókára vetett farmerdzsekijét, öltönyt húzott és nyakkendőt kötött, és szemében és szívében a legendás lobogás mellett helyet szorított annak a „méltó82
