Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Tóth Erzsébet: A szentendrei megálló

Valami azonban mégis történni kezdhetett, mert 1979-ben már egyáltalán nem volt unalmas FIJAK tagnak lenni. Nem kell mindig komoly botrányokra gondolni, óvatos tabusértések, kis borzongások éltettek. Például Lezsák Sándor szervezett egy összejövetelt az írószövetségben, ahol közösen meghallgattuk Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét. Ez akkor nagy nyilvánosság előtt nem hangozhatott el. Emlékszem, úgy mentem oda, hogy azt se tudtam, mi fog történni. Ott volt Esterházy és Osztojkán Béla, Zalán és Szervác, sokan mások, kik ma már meglett és elismert írók. Hallgattuk meg- illetődötten Illyést. Akkor ennyi volt a lázadás.

Aztán Lezsák Sándor vezetésével 1979-ben megszerveztük az első lakiteleki találkozót, a fiatal írókét, ennek jövőre lesz a harmincadik évfordulója, Illyés Gyula is megtisztelt bennünket. Nem is annyira a tanácskozás témája volt a fontos, ami egyébként kellően irritálhatta a pártközpontot (Címe A korszerű nemzettudat lehetőségei) hanem hogy éreztük, ezt mi csináljuk. Nem a hatalom által engedélyezett semmittevés volt, hanem mi vettük át a kezdeményezést. Egy mai történész, Németh György ezt úgy írja le, hogy egy csoport fiatal író (népiesek és urbánusok) valódi autonómiát akart. Hogy a fiataloknak az egész magyar irodalomba való beillesztése, felülről vezénylése, gondolkodásának irányítása mennyire nehéz falat lett, azt a Szentendrei tanácskozás tette nyilvánvalóvá. A közeg, amiben a Szentendrei tanácskozás lezajlott, már nem az a pártközponti védőernyővel működő irodalom volt, amire még akkor is kísérletet szerettek volna tenni. 1979-ben ún. népi és urbánus írók együtt írták alá a „Charta 77” aláíróival szolidaritást vállaló nyilatkozatot. Köztük én, akitől elvették az akkor frissen megítélt Radnóti-díjamat. Máris 1980-ban vagyunk. Akkoriban tetőzött a lengyel válság, nálunk akadozgattak a gazdasági reformok, és már volt Mozgó Világ, Tiszatáj, Forrás, Alföld. Akkor ezek a folyóiratok már nyíltan jelezték egyrészt az új irodalom jelenlétét, másrészt azt, hogy a tabuk kezdenek nem számítani. A fiatal irodalom és szellem nem tűrte a határokat semmilyen formában. Még akkor kapálózhatott a hatalom, kivágott cikkek, bezúzott és letiltott folyóiratszámok, de már látszott, hogy a hallgatólagos egyezmény is megszűnt. Nincs többé közös nevező. A pártközpont egyedül maradt az igényeivel. Ezeket a fiatal írókat nem lehetett többé a pártközpontból irányítani.

Ilyen légkörben a FIJAK mégis tárgyalóképes akart maradni, nem akarta feladni a szervezet adta előnyöket, hanem felnőttebb, igazi autonómiát akart teremteni. Aprókat lépegethettünk csak. A szentendrei tanácskozás szervezéséből kihagytuk az írószövetség elnökét és a titkárságot. A felfrissült tagság új vezetősége igazi reformokat akart Nem faltörő kosként, hanem a létező, de kevésbé működő szervezetbe vitt új életet. Hogy az eltömegesítő, nivelláló gettóból a valódi új irodalom értékei jelenhessenek meg. Létezhessenek igazi viták, igazi összefogások, értékek mentén szerveződő csoportok. A történetíró úgy látja, hogy ez volt az első, igazán önálló lépés az autonómia felé.

A vezetőség ekkor: Szilágyi Ákos titkár, Tóth Erzsébet az egyedüli nő, Lezsák Sándor, Kulcsár Szabó Ernő, Zalán Tibor, Zelei Miklós (KISZ titkár), Csordás Gábor, Reményi József Tamás, Elek István.

A Szentendrei tanácskozás vezetett végül a FIJAK feloszlatásához, véli a későbbi történetíró.

49