Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetés Hajnóczy Péterről Melis László zeneszerzővel, két ülésben
alakítottam ki. Tehát úgy, mint egy zenei novellát. Ami azt jelenti, hogy zeneileg ugyanúgy jólstrukturált az én darabom is, mint maga a novella.- És Hajnóczy hogyan reagált az elkészült művel- A mi, amúgy is rövid lefutású közös történetünk meglehetősen gyorsan vált tényleg rémisztővé - főleg később gondoltam sokat erre. 1981 augusztusának elején fejeztem be a darabot, és rettentően örültem, hogy rendben, hogy készen van - s rohantam volna a telefonhoz, közölni Péterrel a hírt. Fel akartam hívni, megmutatni, eljátszani neki az éppen elkészült művet. És ahogy ez az elhatározás megszületett bennem, rápillantottam az Esti Hírlapra, s megláttam a halálhírét. Az ilyen dolgokra szokták azt mondani, hogy „nem akartam hinni a szememnek”, meg hogy „nem nagyon tudtam szólni a megdöbbenéstől”, és ilyeneket. De akkor tényleg erről volt szó! Az ő hirtelen és elképzelhetetlen haláláról, s arról, hogy ezután az én művemből - a mi közös alkotásunkból - is már csak gyászzene lehetett! Nem sokkal a temetése után, szeptemberben mutattuk be a 180-as csoport egyik koncertjén, s a bemutatónak e tragédia, a mi szándékainkhoz képest, óhatatlanul más jelleget adott.- A halálhírre való érzékeny s egyben indulatos reagálásából számomra a „váratlanság” a leginkább meglepő, ugyanis a szó alapjelentésén felül valami olyan tanaimat sejtek benne, mintha ez a hirtelen halál annak a Hajnóczy Péternek a természetével lett volna ellentétes, akit On ismert. Ebből már adódik számomra a kérdés is: milyennek látta őt ebben a - ma már tudjuk - utolsó korszakában?- Ebben az utolsó időszakban senki nem gondolta, hogy Péter meg fog halni, ő se. Abszolút nem készült a halálra, vagy legalábbis semmi jel nem volt érezhető rajta. Sokat kocsmáztunk, meg rengeteget beszélgettünk erről-arról. És hát, természetesen, ami ehhez hozzá tartozik: előfordult néha botrányokozás is. A kocsmákban ugyanis általában zongoráznom kellett: a Marseillase-t akarta hallani és mindig azt - ez se lehet véletlen. A Krisztina-körúti Kispostából például egyszer ki is rúgtak bennünket. Sokat is ittunk, s szokás szerint megkörnyékeztük a zongorát. Amihez persze itt sem volt szabad hozzányúlni, ám mi szépen megvártuk, hogy a bárzongorista lekopjon, s én leülhessek Marseillase-t játszani... Mert mindig a Marseillaise volt műsoron: előfordult, hogy hegedűn is előadtam neki.- Igen, ő felvállalta a jakobinus örökséget. A francia forradalom indidója pedig szinte vérévé vált: kései műveiben („A parancs'"-ban, a „Jézus meny asszonyá"-ban és a „Dinamit"-ban) a Marseillaise szövegszerűen is felbukkan. De, ettől eltekintve: ennyire szerette a zenét is magát, vagy ez a vissza-visszatérő szenvedélyes ragaszkodás inkább az ő végletessége egy sajátos jeleként értelmezhető?- Beszéltünk sokszor zenéről is vele, bár neki nem volt ebből a szempontból kifejezetten tág látószöge; inkább arra figyelt csak, ami úgy ösztönösen hatott rá, amit hallott, amit megsejtett. Sztravinszkijtól a „Tűzmadár” balettzenéjét meg a „Le Sacré du Printemps”-t szerette, ezeket szinte állandóan hallgatta. Penderecki, Lutoslawski, s a hozzájuk hasonló markánsabb kortárs komponisták is befolyással voltak rá. Azt hiszem, ő az erős hatású zenéket részesítette előnyben, amelyek egy közvetlen, gyors gyönyörérzést jelentettek számára. De érdeklődött a walesi népzene iránt is. Utólag tudtam meg, hogy 37
