Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Géczi János: Elhullt flamingó
olyan kifakult cserszínűnek látom a hegyoldalt (mégis tavasz-színűnek, olyannak, amelyben már megjelent, de még rejtve maradt a fű zsenge zöldjének semmivel sem összevediető árnyalata), akkor, míg a számítógépem billentyűit a kocsit hol jobbról, hol balról meg-megtaszító széllökések miatt alig leszek képes eltalálni, s immár nem romló szemem, hanem a hektikusan változó szélnyomás miatt ütök mellé, mondhatnám, ha felébredt volna bennem a rég elszunnyadt költő, a szél gépeli majd ott, Brinje előtt és után a szövegét, általam, a segítségem révén, s én szabadon nézem az út melletti sziklakibúvások közén lecsorduló, morzsalékosan alágördülő terra rossát, a szélvédőn rizó- maként szétterjedő esőcseppeket, a töpszli, ugyanakkor bolondul virágzó, számlán kankalinokat, a számlán kankalinok zsombékszerű, ámde világos és sötétsárga foltokból összeállt halmait, a féloldalassá fútt fenyőket, és előre sejteném a délutáni, Európa felett átszáguldó orkán hatását, akkor az esszét író szél bizonyosan följegyzésre érdemesnek találja azt a megfigyelést, hogy a hegyoldalban álló házak ebben a szélviharban olyanoknak tűnnek, mint a kissé szétterpeszkedő lapjait összefogó, félig nyitott borítójú könyvek, de megjegyezhetek lesznek a háztetőcserépszínű borítójú könyvekkel megrakott hegyoldal alján szürke virágzatukat lengető óriás törzsű fehérnyárak és a sötét porfelhőt eregető mogyoróbokrok: a bokrok barkái a maguk vörös vonalkáikkal átsatírozzák a vidéket, olyanokká, mintha a kilencvenes évek végén készült Torok Sándor-pasztelleknek készültek volna, s nem azon táj miniatűr részletének, amelyet karsztmezőnek mondhatnánk, ámbár van rendes neve is. A mező zsendülés előtt álló füvét, amely hol felfut a hegytetőt elborító erdő széléig, hol csak a víznyelők pereméin kuporgó sziklaszirtekig, a cserlevéllel összevet- hetőnek találom, s ilyennek találja a fölötte kavargó, délről érkezett szél is, és ez a szín kiegészíti a napom hangulatát. A sztráda mellett vezetéket fektetnek, combvastagságú, fekete cső húzódik sok-sok kilométeren át az úttest mellékén, valami mitikus lény hasából kihúzott és ide vonszolt, gázzal telt bele. Strasbourgban pedig, túl már a harmincéves háború korában tönkretett s azóta is csupán vegetáló Augsburg rövid bejárásán (megszoktam ugyanis, hogy hat-nyolc óra vezetés után kijárom magamat, bejárom magamat az éppen felbukkanó faluba-városba-tájba), bár minduntalan arra készülök, hogy B.-vel találkozzam össze, a határt képező Rhone fölött laposan ívelő hídon, a határváros centrumát körbeölelő és átszövő négy Ill-csatorna aranyesőtől sárga rakpartjain és hattyúkat ringató öbleinek stégjein, az Új postakocsi vendéglővel szemben álló Négy évszaknak nevezett szír kifőzdében (a tulajdonosnak a bőrszíne, szénfekete szeme is hirdette a szír eredetet), ahol a tömjénszagban rozét kortyolva falatozom a torta nevet viselő, vékonyra nyújtott, szalonnával, hagymával megszórt, tejszínes sajttal összesütött kenyérlepényt, majd reggel, amikor arra gondolok, hogy a jardén botanique virágzó növényei között lehetnék egy napig legmagányosabb a magam nyomasztó emlékeivel, s éppen emiatt ébredek arra, hogy ott a legnagyobb esélye annak, hogy személyesen lássam őt; és akkor, amikor az ágyból kinézve látom az ébredő várost, alattam balra pont a St. Guillaume-ot, jobbra a pont Royalt, a látvány bal szélére húzódva a homokkő katedrálist, s készülök a Route du Vin-t, Sélestatot, Chateau de Haut-Koenigsbourgot, Ribeauvillé-t és Riquewihrt összekötő panorámaút 28
