Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Géczi János: Elhullt flamingó

helyezve az istennek felajánlotta, valamiképpen jelképezett. A sok-sok díszítmény, mint gyűrű nemesféme az ékköveket, az embereket foglalja magában.

Sáry László operát írt a darabból, amelyet két rendező rendezett meg. Az első két felvonás hagyományos, romantikus előadás, a második kettő avantgárd opera. A feltámadás és a jövőben való hit régi, irodalmi anyagra épülő színház; az, amikor a Wawel összedől és vége a világnak, a jövő, az új színház világa. A templomomlást, a véget (s azt, hogy ez a történet újra és újra és újra megismétlődik, amíg világ a világ) egyeden szereplő egyetlen dallal mondja el, s ahhoz a teljes színpadra s legalább húsz percre van szüksége. A magasból a színpadra ereszkedik a kopott, porszagú napsárga lepel, s betakarja a középen álló, romlott húsú, vénecske és amorf, groteszk nőalakot. S a nő bábuként haj- longva-esengve átfúródik a leplen s a megváltás dalába kezd. Mire áhítatos éneke felhangzik, a csipkébe bugyolált test (és ez a korpusz azért nem hagy nyugodni, mert a fekete csipke kombinéban, melltartóban olyannak láttam, mint egy kötözött húsvéti sonkát, a csipke könnyed, de erős hálójából kibuggyant a megvénült és megereszkedett, lágy hús, a formáját vesztő élet) tengelye körül lassan pörög, s forgása közben feltekeredik rá a fényes és élénk lepel (a figura, mondhatni, bebábozódott-betokozódott, így adta át magát a jövő számára), ismét csupaszon hagyva és immár kietlenül a színpadot.

És kapok majd levelet Koreából, Gábortól január harmincadikán, 18.30- kor, amely üres, s olyan, mint a segélykiáltás. Ezek után hiába hívom majd mobilon, többé nem veszi fel, csak egy rögzített üzenetet mond be, jól ismert rádiós akcentusában, valahonnan Szöulból.

A huszonegy éves dél-afrikai Oscar Fistorius, az athéni paraolimpia nyertese nem fog Pekingbe menni, mert az olimpiai szövetség megtiltotta a mesterséges segédeszközök - mint Fistorius pótlábai — használatát. És én majd e hír vétele után indulok a stájer Bad Mittendorfba, hogy 1500-2000 méter között nézzem a hóolvadást, miként fakad a víz a szurdokok alján s válnak el a hóbundás hegyi faházak ereszétől s hullnak alá jégszakállak, hogyan döfik le a háztőhöz odafeküdt hóbuckákat az alázuhanó jég tőrjei. S bár a téli és nyári hegyi turizmusra szakosodott kis település Salzburg tartományban fekszik, a Salzkammergut régió része, annak a régiónak, amely sóbányászatáról ismert, éppen ezért talán három osztrák tartomány is igényt tartott rá a történelem során. A sóból mára is maradt, erre leginkább a sós fürdővíz emlékeztet, és az, hogy mondják, ma is van még itt-ott sólepárlás. A szemem azonban nem a vakító sótól, hanem a hó világától gyullad be, mintha csak azt akarta volna elérni, legyen valami piros ebben a színekben kietlen február elején.

S mikor, valahol Rottenmann és Trieben között, az A9-es sztráda két oldalán a kidőlt fenyőfák akként roppannak el a szélviharban, mint a koktélpohár- dísz fapálcikái, s a hegyoldal csupa szálkás, elhasadt fatörzs rengetege, akkor majd eszembe jut az előző esti séta, a magasban az útikönyv szerint ötszáz méterre fölemelkedett kőfalba vájt sóbánya s a házacskák bokája alatt vadkacsákat ringató s halolajas, szüntelen locsogó Hallstatti-tó, a pagodaszerű tetejű plébániatemplom hátsó temetőcskéjében álló Csontház, a piros üvegcsékben lobogó hol magányos, hol párban álló, kétnyelvű lángok, az egymás mellé zsúfolt koponyák, amelyek többségére halántéknál az antik római főisten zöld

25