Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Géczi János: Elhullt flamingó

milyen anyagból készült, mintha jádébó'l, mintha borostyánból, mintha kiszáradó fülzsírból, mintha az ember belein éppúgy, mint a disznóén felgyűlő sárga, kifagyott bélfodorból. De egyikből se. A szobor, miként a legtöbb Medardo Rosso-mű, méhviaszból készült, amelyből templomi gyertyákat öntenek, illetve sodornak, melyeket manapság is szokásosan égetnek a hívők az oltárokon vagy egyéb kegyhelyeken. Ismerem ezt az anyagot: néhány éve, amikor a Tiltott Ábrázolások Könyve első kötetét skribáltam, Rómában, a Santa Sabina korakeresztény templomában vásároltam magamnak egy ilyen viaszból előállított (könnyed mézszagú, s valóban testetlen) gyertyát (úgy készítették, hogy kiöntötték, majd nyújtófán lappá hengerelték, tenyérnyi darabkákra szeletelték s az egyik peremre kanócot helyezve felsodorták - az ilyen gyertya illatos füsttel ég, s bizony nagyon gyorsan -, egykori gondolatomat azonban akkor nem mertem papírra vetni, miszerint mindez azért, hogy legyen idejük az imára betérteknek a napi gondjaik irányába tovább sietniük. A viaszrúd gyertya, amelyet, ahelyett, hogy meggyújtottam volna valamelyik ördögiesen giccses szentkép előtt, a Via Giulia-i palotaszállásom éjjeliszekrényének fiókjában alig hónap alatt elillant, mintha jód avagy kámfor lett volna, éppen úgy, ahogyan szokása nagy hidegben a jégnek. A regény nőtt, a gyertya szublimált. Ilyen gyertyaanyagból készült ez a fej, 1898-ban. Nem csoda, ha a felülete megkopott, minden felületi sajátosságát leradírozta a levegő — majd meg is csodáltam, hogy e szobrok fénytől alig világított, hamuszürkére meszelt termekben kerültek kiállításra, s minden szobrot - tán alulról hűthető - üveghasáb foglalt magába.

Nem vagyok tehát biztos abban, hogy ezt a szobrot, ahogy a többit is, maga a szobrász készítette. Besegített neki az idő, az koptatta le apró szélhullámokat keltve felületének kiemelkedő éleit, érdes porcikáit.

Es mert eljutok, hát megnézem az ilyenféle fejeket, torzókat készítő, szobrait fényképeken megörökítő (mára e fényképek értékekké emelkedtek) szobrászról készült felvételt. Rosso önmagáról készítette a fotót, nagyon is tudta tehát, mit akar a fotón látni: szabályos rendben felrakott farakás előtt áll. Húsos mamutember, apró fejjel, kövéren. Fehér trikót vagy könnyű, kötött szvet- tert visel, a nadrágja, mint egy zsák, ráncos, ő pedig, mint egy rönköt, ha belecsúsztattak félig egy zsákba, s nekidűtötték a falnak, mereven áll, pózol a kamerának. A kamera lencséjén, mint távcsövön keresztül, átlát hozzám, s bámul engem, érdeklődő szemmel, de arcán közömbös vonásokkal. Nem látszik rajta, hogy waxból halotti maszkokat készítő mesterember lenne, inkább jó étkű olasz, akinek szél és női ujjak borzolta haja mindenkor csatakos az izgalomtól, munkája akad elég, s nem érdekli se semmi művészet, se semmi utókor.

S Velence majd e múlandó és tünékeny formák iránt oly érzékeny szobrász után tűnődő- és eltűnőféle lesz a maga palotakontúrokat, háztömböket elmajszoló páráival, hullámzó, folyékony mocsokkal leterített vizével. Amikor visszafelé jövet a városból még látom Szent Mihály szigetét, nem fog hiányozni, hogy nem léptem nedves és dohszagú földjére.

S januárban, azon nap előtt kettővel, amikor a Dubniczai-palotában bemutatják majd az Ányos Pál szövegeit tartalmazó könyvet (Jankovics Jóska ír hozzá utószót, sms-ben jelenti, hogy idézetet tőlem vett, zárásképp a szövegé22