Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Géczi János: Elhullt flamingó

még csak füle sincs. A két szem két pirinyó horpadásból kidudorodó, alig észlelhető félgömb, az orr a lágy anyagból kiemelkedő, az érzékelhetőséget éppen elérő gyűrődés, a szája pedig keskeny, az anyagban valósággal megjelenő hézag. Ez a földerengő szobor, ha majd jól látom — immár nem Eco könyvében, hanem a Grand Canale szájadéka közelében álló emeletes palotában, elképesztően közel Santa Maria della Salute félgömbkupolás csarnoktemplomához, kísértetiesen közel tehát Istenhez magához -, az, amikor az anyag antropomorfizálódni kezd, s magára ölti a kezdődő gyermekember formáit, avagy éppen fordítva, kizárólag azt a pillanatot rögzíti, amikor egy embergyerek elveszti lelki-testi identitását, és visszahanyatlik az anyagba, beleomlik a formátlanságba. Ezt a valamit (a belülről csontokkal megtartott, kívülről azonban elapadó húsdarabot) nem lehet fiziognómiailag megragadni, ezért hagyományos fogalmaink számára is elérhetetlen, és az esetében így nincsen a moralitáshoz vezető ösvény se. Másrészt, tapasztalom majd magamon a szobor (mit szobor, amikor nem más, mint öklömnyi massza) előtt állva, elvesztem ítélőképességemet és az oly kitűnőnek gondolt értékítéletemet, csúffá változom át magam is, kívül kerülök minden társadalmi s az összes emberközösségi normán. Ez a szobor az én létezésemet relativizálja, sikoltok akkor fel, s ezt az érzést valahonnan száz évvel korábbról indította el holmi senki (hiszen ismeretlen), a halálfélelemtől nem idegenkedő tálján szobrintó.

E felülettelen - sima, alig hullámzó, síkos felszínű - mű, ez a koponyával (de miért is fejjel képviselt, talán mert az a szellemnek, a leginkább emberinek akart, tudott valaminek a megjelenítője?) reprezentált gyermekmaradvány sárga anyagból készült, hosszú ideig nem leszek tisztában azzal, hogy miből,

König Róbert: Pannónia inferior III.