Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Géczi János: Elhullt flamingó

hány szobrot, a korabeli fényképeket, a szobrász csomagolópapírra hevenyészve vetett néhány szavas följegyzéseit: belehullok abba a kiállításba, amely ugyanolyan egyszerűre fogott, néhány vonással karakteressé emelt, mint az az életműmaradvány, amelyből szinte valamennyi művet ismerem, azt, ami a hagyatékból megmaradt, s nem olvadt el, nem égett el, nem porladt szét s nem hordták szerte, hogy fészküket abból építsék fel a darazsak. Elmegyek majd, mintha csak oda akartam volna mindég is, ámbár véletlenül lépek be a Guggemheim-kollekció kávézóján át, a kamaratárlatra, ahol a Medardo Rosso- anyagot fedezheti fel a maga számára éppenséggel a világ, s ahová, mert majd eljutok, alaposan megszemlélem, rendesen, töviről-hegyire, istenesen, hogy annál alaposabban nem is lennék képes. Rosso Torinóban született, a XIX. század közepén, s 1928-ban Milánóban távozott az élők sorából, maga mögött semmi szomorúságot és hiányérzetet nem hagyva. Olyan volt, aki nem szaporította a bajt és a fájdalmat. Láttam korábban az akkor számomra még érdektelen alkotását, s pontosan abban az időben, amikor a talán legapróbb európai szépségről, a rózsáról készítettem elő az akadémiára benyújtandó dolgozatomat. Akkor forgattam sokat Umberto Eco szerkesztette, lidércnyomásos A rútság története monográfiát, amelynek (gyorsan ellenőrzőm, pontos-e az emlékezetem, s megállapítom, hogy memóriám pedantériája nem hagy maga után kívánnivalót) a 264. oldalán található, már-már a sok oldalas kötet aranymetszésébe rejtve, a drezdai gyűjteményben fellelhető, hellenizálóan apró szobrocska, a Beteg gyermek. Portré lenne ez, vagy büszt, mi a szösz! Balra billent a gyermek feje, de a fej alatt csak a nyak, ámbár alig, mert a koponya belsejében rengő sok higany súlyától eldőlt fej alatt a jobb oldali nyakrészből nem látható semmi, a baloldal pedig rögtön az érődén, elfogyott vállba szakad alá, így aztán a kétharmad részben, felülről lefelé elmetszett, letépett vállú büszt ez, amely amúgy is rövid, mert a mellkasból sem látszik semmi, csak ha odaképzeli azt az ember. Ahol a mellkas folytatódhatna, illetve a fejet tartó jobb váll, mint a beszáradt, lassan varasodó, a legapróbb mozdulattól szivárgó vérű, fájdalmát fellobbantó seb pereme, heges és rücskös, az égő nyilallásra-hasogatásra-ron- csolásra emlékezető húscafat. Az arc, a test vonásai, a sajátosságai, a színek és árnyalatok, a formák arra utalnak, mondom akkor magamnak, hogy miféle ez a gyermekszobor-darab, a XIX. század hajlamos arra, ajjaj, de mennyire nagyon (de hát melyik nem; elég, ha Arisztotelész Első analitikájára, Theo- phrasztosz jellemrajzaira, Giovan Battista Della Porta De humana physiog- nomiájára, Hegelre avagy a bűnügyi antropológusra, Cesare Lombrosóra gondolunk), hogy a személyiségvonások és a fiziognómia között szilárd összefüggéseket tételezzen. A rútság - mondja Eco, Nietzschét fölemlítve - nem más, mint a társadalmon kívülállóság legszembetűnőbb jegye, s azok válnak ilyenné, akiket a közösség nem fogad be. Ez a megdermedő szoborgyermek, vízkórosan busanagy fejétől, a koponyára tapadt hajától azonban nem csak elesett, de csúnya is: fertelmes. Mozdulatlansága bőszítő. S ha már az, vajon gonosz-e?

De nem leszek többé-kevésbé képes tapogatózni az európai fiziognómia hagyományát segítségül híva sem a probléma megoldásán, mivel ezt a fiúcskafejet nem támogatja semmilyen képi azonosító: nincsenek se durva, se finom vonásai, se homloki ráncok, se göndör vagy égnek álló hajfürtök, a figurának

20