Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Géczi János: Elhullt flamingó

poétikája kapcsán, furcsa cizelláltságról és a tankönyv matematikai szépségű belső elrendezettségéről, amelyben a számoknak és a betűalakzatoknak, a jelek mögöttes tartalmára együtt utalva, oly sok szót szánok tanulmányokban és előadásokon, s mindebben a korszaknak az univerzum titkai iránt érdeklődését látom), és nem tanúsítok figyelmet a befutott helyszín egészének, csupán a részleteknek. Megelégszem a hátul vörös, elől csíkos, két templomból összeforrasztott Szent Fermóban a régi templommal, amelyet maga alá tepert az új, szép, négyszögletes keresztmetszetű oszlopaival, az oszlopokon itt-ott feltűnő kopott freskóival, a nagy glóriás szentek mögött a sötét háttérrel és az oltár jobbján a Betlehemmel; és beérem a katedrális főbejáratát keretező oszlopszentek egyikével, a Nagy Károly-i lovaggal, a szilvamag-fejű, pajzsa mögé rejtőző Rolanddal, s az Anasztáziáról nevét kapó, helyiek nagyon kedvelte templomban a szenteltvíztartóval. Azzal, amelynek nehéz, májszínes tömege púpos, meggörnyedt alak hátára nehezedik, s e rettenetes terhet cipelő figura a rá mért csapástól nem boldog: ugyan odatartja a vizet magába fogadó medence alá a vállát, a nyakát, a hátát, de a feladat miatt a fogait összeszorítja. És a félreeső utcában limoncellót iszogatok, álldigálva, ahogy ilyen helyeken illő, a kocsmai pultnál, ahová a méregerős kávéért szokás állni, de én, délelőtt, nem kávéra, hanem erre a citromhéjízű és illatú, keserű, lóhúgysárga likőrre vágyom éppen. S a Júlia házaként bemutatott, Shakespeare Júliájához semmi kapcsolatot nem mutató épület forgatagában a reneszánsz berendezést kémlelem, s de a Castelvecchio töménytelen műtárgyai között semmi egyébre nem. A Castelvecchióban azért - szinte akaratom ellenére - belefeledkezem a rózsalugasban üldögélő, perzsa utalásokban gazdag Madonna-képbe, miatta tértem be oda, kérdem, és válaszom nem születik. S a kastélytól a 32-es számot viselő apró, városi busszal indulok a Teatro Romano-közeli parkolóba, ahová az autót gurítottam, s ahol a limoncellót megszégyenítően drága, ugyancsak mérgesítő tartózkodási helyjegyét megvásároltam. S a városi autóbusz, átvágva a folyón, hosszan kanyarog a belvárosban, türelmes leszek, elvégre pihennek a lábaim, a szemem pedig nem gyönge, mivel a decemberi fénytől nem fáradt ki.

Girdino Giustiról pedig nem tudok semmit se szólni, túl azon, hogy setét cipruszöld benne az allé, a bokoralj, a lombzug, az ösvény, a kapuboltozat, de leginkább a kései alkonytól és nem a növényektől, a szobrok, e szépséges allegóriák reneszánsz ábrándokat idéztek meg, s a szívemből megint elömlött az időtelenség, s mire feltöltötte e könnyed illatú folyadék, amely olyan hasonlatos a lélekhez, a mellkasomat, majd a teljes testemet, magam is tudtam, hogy e kertben képes lennék akár egykori énem valamennyi napját, az összes érzését, ujjongását és szorongásait megidézni.

És Velence se lesz más, csupa illó lélek, viliódzó fény, a hideg ellenére, a szürke, barnás színek ellenére, a dohszag ellenére. S a Peggy Guggenheim január első napjaiig nyitva tartó időszaki kiállítását- azok az alagsorba zsúfolt, olajfestékkel kitöltött üvegedénykékből összeállított csendéletek, azok a vastag szirmú rózsafejekből összekötött bukéták, azok a minimalista módon megfestett univerzumok, azok a halavány, a kép nézője számára csak lassacskán, soksok idő múltával megnyíló Morandik! - is látom, a tárlatot, a kihelyezett né19