Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Géczi János: Elhullt flamingó

dákból ácsolt furcsa monstrumot, az emlékműnek szánt reliefet, elsétálok a Piazza déllé Erbe növényei között, megjártatom magamat a Caffé Pedrocchi termeiben, amelyben 1831-es megnyitása óta a nap minden percében folyik a vendéglátás, s amely napjainkra nem díszítményei, hanem szüntelen nyitva- tartása miatt nevezetes, kóborolok a zsidónegyedben, és nem találom meg a Michelangelo tervei alapján épült Duomo és Battisterót, de élvezem a kilátást a Loggia della Grant Guardia árkádsora alól, iszom egy meleg italt, veszek három datolyaszilvát, nem tudom a sötét miatt lefényképezni a velencei kormányzó egykori székhelye bejárata fölé emelt torony 1344-ben készült csillagászati óráját, s mieló'tt este hétre beérek a Cappelle degli Scrovegnibe, még egy kifőzdében szépiával, a tintahal festékével megfestett tintahalszeleteket eszem polentával. A pokolból és a gyötrelem elől megmentendő uzsorás érdekében felhúzott kápolnában a megvilágított freskókat húsz percig szemlélem, s ismét felfedezek egy számomra mindeddig rejtett, azaz ismeretlen rózsás allegóriát, amelyet, hiába akarnám, nem tudok többé beilleszteni a rózsamonográfiámba, mert az másfél évvel korábban megjelent. Az erényeket ugyanazzal az egyetlen színnel festette Giotto, mint a bűnöket, természetesen soksok színárnyalatúan, s mindenesetre domborműszerűen. Mária szülei, illetve Mária és Krisztus életének eseményeit majd szemrevételezem otthon, vigasztalom magamat, végtére elég, hogy láttam a nyugati bejárat fölött az Utolsó ítélet&t. S a kereszt tövében, alul azt a jelenetet, ahol Enrico Scrovegni felajánlja Máriának a templomát, éspedig a templom makettjének átadásával.

És az aszaltalma-ízű, száraz, a galagonya termésénél nem nagyobb jujubát szemelgetve a zsebemből barangolok tovább az egyre hidegebb, csillagtekintetekben bőséges éjszakájú Padovában, hogy végezetül a Piazza della Fruttán, a Palazzo della Ragione sarkánál megigyam a fehér borból, keserű, piros likőrből kevert, vízzel hígított ünnepi italomat, amelyet ilyen tájban helyi, ünnepi specialitásként árusítanak, s tömegével vásárolnak s ülnek le vele (nagykabátban!, deres hajjal! kötött kesztyűben!) a tér kávéházainak vasasztalkáihoz az eszement turisták és a városban felejtkezett, fiatalságuktól kótyagos tudós bölcsésztanoncok.

És Veronában majd, a szokásos turistaútvonal besétálása után (Szent Zénó bazilika, Szent Lóránt templom, dóm, Szent Anasztázia bazilika, Szent Fermó templom és az Aréna, Júlia-ház, Júlia sírja, Museo di Castelvecchio, esetleg a Scaligeri-emlékmű) a kertben a zöldnek olyan változatát látom, az alkonyzöld és az éjzöld között, félúton elhelyezhetőt, amelybe a csöpp égkék éppen belevegyük, de vissza is lopta már azt a lebukó Nap, s helyette a nyersen préselt olívaolaj híg barnás zöldjét kínálja fel, persze nem lemondva az olaj fényességéről és síkosságáról sem. Bár nem tulajdonítok jelentőséget neki, hogy a VeronaCard ajánlotta útvonalat szabálytalanul járom, s nem egy lokális értéket képviselő helyszínről nagyvonalúan lemondok, mert nem fog érdekelni se a Zénónak címzett építmény, se Júlia állítólagos nyughelye, nem beszélve a Scaligeri-család emlékhelyeiről (róluk megemlékeztem egyszer, a Kortársiiái megjelent, Mátis Lívia által kiadott verskötetemben, az egyik utód reneszánsz után oly sokat használt, a Kárpát-medencében az ellenreformációs törekvésekkel együtt érkezett, gimnazisták és akadémisták által gyakran forgatott

18