Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Géczi János: Elhullt flamingó

középtengelyében hivalkodó díszlépcső' adja, no és a püspök társasági helyiségei, továbbá a vendégek, illetve a főpap lakosztályai. Van egy jó helyisége a háznak, ámbár, mert az a magánkönyvtár, abban sokat nem dolgoztak. A palota könyvtárában, el nem tudom képzelni, miféle tulajdonosi elvárásnak megfelelve, a könyvespolcok lent nagy, feljebb egyre kisebb könyveket tartalmaznak. Folio, quatro, octavo, duodecimo, decimooctavo - hozódnak egymás fölött a tulajdonos számára egyedi módon bekötött könyvek sorai. Az ajtó fölött püspöki portré: a csukott, emblémaként mutatott Bibliára kezét támasztó alak.

Miért van csukva a könyvek könyve? S miért, hogy e francia térrendezési elvek szerint alakuló palotabeosztásban hely jutott a könyvtárnak, még ha az reprezentációs szerepű is? A műveltséghez e kettő tartozott volna 1765, az építkezés kezdete táján - Veszprémben? A kérdések sosem hangoztak már el.

A palotát megnézem majd, egyedül.

Szenteste előtt, a szürkésen világos, de már a deres sötétbe hajló délutánon, eszembe jut majd B. Nem tudom, mikor, miért, hol s milyen körülmények között, de arról mesélt, hogy falujukban, ahol nevelkedett, a mélyen hívő pásztornép havasa alatt, miként készült szomszédasszonya meghalni. Mindent elrendezett, s nemcsak a koporsóra szánt pénzt (a szállítóknak kiszámolt borravalóval kiegészítve) kupacolta oda halálos ágya mellé, de a sírásók és a siratóasszonyok számára a lúdnyakú üvegnyi pálinkát. Smucig lehetett, mondta B., mert az illendőnél kevesebb összeget helyezett a rajzszögekkel mozdíthatatlanná fixált újságpapírral leborított éjjeliszekrényke lapjára.

És eszembe villan Stanislaw Wyspiaríski is, akinek megváltásról szóló üvegképeit a krakkóiak ferences templomában láthattam, B.-vel való szakításunk előtt rövid egy évvel, s akkor az olyan karácsonyi hangulatot teremtett számomra, amilyenbe karácsonyokkor sem esem. Elviselem, de nem kedvelem ezt az ünnepet, s csak pillanatokra tudok őszintén beleolvadni.

És látom előre, miként kapok munkahelyi fegyelmit. Járom az egyetememet.

És látom, hogy miként lesz egyszerre gazdagabb és szegényebb Veszprém egyetlen monumentummal, amelyet Brusznyai Árpád, az ötvenhatos mártír tanár emlékéhez címeznek ugyan, de nincs hozzá sok köze, sokkal inkább az állítókhoz, a közadakozók sokféle reményéhez. A hatalom öndokumentál, jobb esetben épületekkel, parkokkal, emlékművekkel, könyvekkel és zászlólo- bogással, rosszabb esetben, s ezt valamennyi kisváros szüntelen példázza, felemás hatású gesztusokkal. Egy Kossuth-díjas szobrász és kőfaragó mester segítsége városunk hatalmi kérdéssé vált terére, a megyeháza előtti parkba, adriai emléket idéző nippet nagyított fel, verébszerű angyallal, amely turulalkatú, s mindezt szigetre helyezett pravoszláv városkával, felülírt Radnóti- idézettel kiegészítette. A közadakozásból finanszírozott (ezzel a kimívelt közösség védernyője alá bevonszolt) szobrintáshoz ünneplések sorakoznak, Árpád-sávos zászlók, deklamáló színészek, közszónokok - és a kivégzett tanárra csöndben emlékező városlakók, az ’56-os eszméért elkötelezetten és bensőségesen lelkesedők, védegyletbe tömörült patrióták. Látom azokat, akiket harminc éve mindenhol s olyanokat is, akiket kizárólag most. Fagyos lesz a

13