Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Mile Zsigmond: Aranyreggel
MILE ZSIGMOND Aranyreggel A páraködön átsejlő, napsütötte hegyet nézi a barát, nagyot húz az evezőlapáttal, meglódul a ladik, amúgy is gyorsan szaladna, vinné az ár, de most szinte repül, víz fröccsen a barát arcára, megborzong, de nem törli le, arra gondol, hogy szenteltvíz, hiszen a Dunából való, kacsák suhannak el, hatan, nagy egyetértésben húznak déli irányba, a barát akaratlanul is becsukja a szemét, akkora léghuzatot kavarnak, egyre közelebb a part, virágillat hömpölyög a gőzölgő víz felett, levegőbe döfködő méhet sodor az ár, idehallik a madárseregek hallelújája a hatalmas fűzek lombjából, a szemközti sziklák magasan emelkednek a part fölé, formás, erőteljes alakzatok, keménységüket lágyítja a rájuk csorgó napfény, keres valamit a barát a sziklák közt, sötétbarna szeme nyugodtan fürkész, meglátja azt a valamit, halványan elmosolyodik, aztán keményen evezni kezd a part egy pontja felé, ott akar kikötni, és ott is fog, zömök, erős férfi, fehér csuha alól kivillanó karja, akár a medvéé, az utolsó harminc méteren siklik a ladik, fölfut a fövenyre, megáll, a barát ülve marad, ölében a vizes lapát, imádkozik, ősz szakállába piros bogárka gabalyodik, haját szél borzolja, csukott szemmel, mozdulatlanul réved, akkor sem moccan, nem is szisszen, amikor a piros bogárka belecsíp a nyakába, visszatérését a testbe ujja hegye rándulása jelzi, aztán a többi erőteljesebb mozdulat, kilép a barát a ladikból, feljebb vonja a fövenyen, keres egy szívós, földből kilátszó gyökeret, ahhoz csomózza a láncot, majd megáll a parton, nézi a túloldalt, a Pilist, gondolatban visszamegy az úton, amin érkezett: Malompatak, Árpádvár, Háromforrás, Dobogókő... ott töltötte az éjszakát a puszta földön, tüzet nem rakott, magányosan virrasztott a csillagokkal, figyelte a jeleket, napkelte előtt indult, ivott a forrásból, megmosakodott, a Rám-hegy alatt vaddisznókat látott, nyugtalanok voltak, valami űzte őket, vajon mi? ezen gondolkodott, a patakot elérve is ez járt a fejében, aztán az úti célra összpontosított, Boldogasszonyhoz imádkozott, hogy rendben találjon mindent, így ért le a hegyről a folyóvölgybe, Duna- és bodzaszag ömlött az orrába, még zokogott a fülemüle, várta a ladik a szokott helyen, a kőkunyhó oldalához támasztva, átkelt vele a folyón, és most itt áll... keresztet vet, megfordul a barát, indul a Börzsönynek, a sziklák felé, keskeny ösvényen lépdel, a csuromvizes, belógó faágak időnként képen törlik, cuppog a lába az átázott saruban, mosolyog, szenteltvíz ez is, gondolja, mint a Duna, vénséges tölgyek alá ér, köszönti őket, odalép a legvénebbhez, kérges tenyerét a törzséhez tapasztja, fölnéz az óriási lombkoronára, de nem szól semmit, csak végül, hosszas hallgatás után, annyit: köszönöm! meredek az út, mégsem zihál, könnyedén lélegez a barát, füleli a madárzsivajt, amely mindig ott a legharsányabb, ahol éppen jár, az úti cél jut eszébe megint, ahogy odaát a Pilisben, a patak mentén, tudja, hogy nem lesz gond, mégis elszorul a szíve, mert azt is tudja, mennyire fontos, hogy ne legyen gond, mi múlik ezen, imába merül, a számolót morzsolja, ott lóg a füzér a derekán, a kordazsinórhoz erősítve, szakálla alatt finoman mozog az ajka, mintha magától 3
