Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Mile Zsigmond: Aranyreggel
menne a szilaj test, fél óra telhet el így, aztán rezdül a szemhéj, eresebben kezd lélegezni a nemes, vastag orr, s a barát arcára sugárzó, eleven nyugalom ül, rendíthetetlen, akkor sem múlik el, amikor a madarak hirtelen elhallgatnak - csak a szajkó kiabál kétségbeesetten -, és a sűrűben árnyék villan, eltűnik azonnal, aztán megint villan, kicsit hosszabban, észlelhető az ideges, kullogó járás, a sárga szempár szúró figyelme, lihegve lapul az árnyék, majd kilép az útra, a barát elé, az nem torpan meg, nem hőköl hátra, hanem nyújtja a kezét, megdöngeti a farkas oldalát, nyüszít, hálálkodik az állat, aztán a barát nyomába szegődik, tisztes távolból követi, az útkanyar után, a célhoz közeledve marad el, a barát hátra fordul, erősen ránéz, ebből érti meg, hogy mennie kell, letér az ösvényről, visszasandít, majd a zöldbe veti magát, egyenesen a Rigórét felé lohol, onnan nem messze, a völgytető sziklái közt van a vacka, tágas barlangüreg, ott szundít majd hamarosan, és nyüszít álmában, amikor a barát arca fölmerül előtte... öregember érkezik az úton, kezében bot, csuha rajta is, erdei árnyékok cicáznak a fehér viseletén, különös a mozgása az öregembernek, nagyon lassú, mégsem tétova, megáll, letérdel az út közepén, ott várja be a barátot, aki odaérve mindkét kezét a vállára, majd a fejére teszi, mond valamit halkan, aztán fölsegíti, erősen az arcába süt az öregembernek a nap, ám hályo- gos szeme érzéketlenül mered... karonfogva sétálnak tovább, az öregember szólal meg, aki kora ellenére egyenes tartású, szép szál ember, azt mondja a barátnak, neki jutott a feladat, hogy fogadja, mert ő látta meg, Isten kegyelméből, amint Dobogókőn keresztül errefelé igyekszik, tegnap este, amikor a cellájába tért, akkor jött a látás... utolsót fordul az omladékos út, rövid séta után hatalmas mélységhez vezet, a barát kilép a szakadék peremére, némán, komolyan figyeli a vidéket, keze imára kulcsolva, mintha oltár előtt állna, könnyű szél fütyörész, a Duna felett oszlik a páraköd, vízi madarak tömege sodortatja magát az árral, hápogásuk tompán idehallik, a fehér gomolyból kiemelkedő hegyek hóban fekvő bölénycsordára emlékeztetnek, rengeteg a bölény az itteni őserdőkben, a szarvas, a disznó, a medve is, és a vadgyümölcs, a méz, a gomba, gazdag vidék ez, királyi birtok... itt dobog az ország szíve, innen áramlik a szent test minden tagjába az élet, nem mindegy hát, kik hajolnak erre a szívre, hogy lüktetését figyeljék, azzal eggyé váljanak, sóhajt a barát, hátrafordul, térdre ereszkedett testvéreket lát maga előtt, az öregember is köztük, tenyerük fölemelve, fejük áldásra odahajtva, mögöttük a barlangkolostor, földi létük helyszíne, ahol imádkoznak és a kereszt közösségét megélik, délcegek, vitézek mindahányan, nem látszik rajtuk a böjt, a virrasztás, a korbács, egyként térdelnek heten, hattyúfehéren, személyiségük lángja ellobbant, céljuk az áldozat, egyedül az áldozat, fölfénylik a barát sötétbarna szeme... 4
