Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Döbrentei Kornél: Zsoltáros ultimátum
DÖBRENTEI KORNÉL Zsoltéros ultimátum Mellemen megül roppant mázsasúly, szívemet nyomja iszonyú málha, Uram, dühödben most már csillapulj, hozzád kiáltok, présbe zárva, megzsibbasztottan, immár utolszor, elég a halál-émely cukorból: ereim falán a mész őskorú, fecskendő-tűkből töviskoszorú, úgy vált meg, mint a leharcolt tarló, rajta talpak, sebnedvükkel sárló hadával, múltig szikkadva párzik, s gyúltan, füstjében már a sarj látszik. Uram, évtizedeken át tartó büntetésed nem szelíd - haragvó, konokul ronggyá lágytad a combom, mint leszek strázsa, ha vagyok várrom? Hogy soroljak, mint elszánt talpasod gyalog-menetben, miként akarod? Ha kiszárított ajakam reszket, ima-nyálam táplálhat-e keresztet? És elmúlnak fogaim is, vásnak, sekélyítvén öblét harapásnak. Inzulinos vérem dágványából dagonyás ártányt, Te ne istápolj, ne játssz velem a pusztulás szélén, mutass túl a lélegzés reményén: ziháló légszomj, sűrű csöndbe vész, s bensőmben álnokul hízik a mész, fellengzős mélységbe le ne ránts, hogy mindennap kínlódni elegáns. Uram, dühödben most már csillapulj, és ne dögönyözzél tovább vadul, s bár gőgből gyötrő cifraszűtt hordtam, gyámoltalanul mezítlen voltam, jöjj, langy enyhületként, fölém borulj: didergek dölyf-bélelt páncélomban, és hétszer fáj: bőröm nyúzott fele nem Szent Márton irgalmas köpenye. 1
