Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Söptei Imre: "Vasmegyei borvidékek"

A jelentésben mintegy 900 holdra becsült szőlővel beültetett terület valójában alig haladta meg az ötszázat. Ezen három környékbeli település osztozott, Alsómesteri (ma: Mesteri), Kápolna (ma: Kemeneskápolna) és Ság (ma: Celldömölk része) 78, 18 és 4 százalékos arányban. Az elbeszélések szerint korábban jóval nagyobb területen termeltek bort, de az előző években bekövetkezett tavaszi fagyok miatt a hegy szoknyáját övező részeken és az északi oldalon is nagy területeken kivágták a tőkéket. Pedig a termőtalaj az addig vizsgáltak közül a legjobbnak számított, az apró köves agyagon levő fekete föld, ami a vulkanikus kőzet mállásából keletkezett, kiváló alapot jelentett a jó minőségű boroknak.

A bizottság tagjai itt találkoztak a legnagyobb fajtagazdagsággal. Leggyakoribbak voltak a mezőföldinek vagy körteszőlőnek is nevezett cserbajor, egy muskotályos ízű, amit Ságon juhfarkként ismertek, a fosóka sági nevén fehérszőlő, az arany sárfehér (sálfehér), és természetesen a furmint, itt szegszőlő vagy szigeti. Többen termelték még a rakszőlőt, a valódi juhfarkat, illetve „petrezselem”-1 vagyis csipkézett levelű chasselast. A kevés vörösborszőlőből jellemző volt a vörösvállas (vörösvári), a kadarka és a pinot noir (burgundi fekete). A muskotályos fajtákat a tájnyelv iirmösnek mondta a Ság környékén. Az „értelmes szőlősgazdák” - akik közül a Nemesdömölkön lakó sárkányi Noszlopy Antalt és Lengyel Sámuelt (aki ugyan „csak közönséges kapás”, de „minden tekintetben példásan míveli szoléit”) említették - azonban már rájöttek, hogy ezzel a fajtagazdagsággal homogén, zamatos és állandó minőségű, vagyis eladható bort nem tudnak előállítani, ezért ők a furmintra és a cserbajorra alapozták gazdaságukat.

A munkák közül említette a jelentés a hosszúcsapos - 3-5 szemre hagyott - metszést, amely egyedülálló volt a megyében. Lapos kapával 3-szór, esetleg 4- szer, bakhát nélkül kapáltak. A borok alapvetően jó minőségűek, tüzesek és kellemes zamatúak voltak, de sokat rontott rajtuk, hogy a kezelésük „more patria” (hazai szokás szerint) nagyon kezdetleges módon történt. Ez, ahogy más e korból származó forrás alapján tudjuk, azt jelentette, hogy a bor egészen tavaszig a seprűn maradt, aminek következtében nem tisztulhatott rendesen, hamar savanyodott, sőt akár teljesen meg is romolhatott egy év alatt.

Az újbor ára 5-6 forint volt, az óboré pedig elérhette a 9-10-et is. Egy hold szőlő ára fekvéstől és telepítvénytől függően 600-1000 forint is lehetett. Nagy különbség volt a napszámosok bérének tekintetében: 24-től 60 krajcárig kaphattak, és mellé kosztat, étkezést is biztosítottak.

A munkások bérét, munkaidejüket, illetve az egymás mellett élés majd minden részletét is szigorúan szabályozta az egyesített hegyközségi rendszabály, amely ekkorra már mindhárom érintett település szőlőterületeire kiterjedt, és amelyet a bizottsági látogatás előtt két évvel fogadtak el. Entzék szerint azonban a nép jó erkölcsű volt, lopásokat nem követett el a hegyen, annak ellenére sem, hogy itt a borokat a szőlőkben épített présházakban, pincékben tartották. A szabályzatból tudhatjuk meg, hogy a kápolnai részt már 1857-ben megváltották a Batthyányaktól, holdanként mindössze 26 forintért. Ugyanakkor a ságiaknak sokáig nem sikerült megegyezniük az Erdődy-családdal, csak 1869- ben született meg az egyezség, ami alapján 1870-től mentek át a telkek a

11