Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Söptei Imre: "Vasmegyei borvidékek"
A szőlővel kapcsolatos műveletek közül kiemelték a máshol kevésbé ismert „rigolozást”** és az egymástól 3-4 lábnyira (mintegy méternyire) ültetett tőkéket. Metszést 2-3 szemre végeztek, de bújtatásra - gyökereztetésre - szálvesszőt is hagytak. Általában legalább két kapálásra kerülhetett sor, amelyek közül először a kötött talaj miatt kétágú kapát használtak, ez a művelet egyúttal a talaj lazítását szolgálta - a beásás és kibontás helyett - a csapadék befogadásának elősegítésére. A hagyományos műveléssel ellentétben a kőszegiek nem alkalmazták a bakhátat, amely a lezúduló esővizet némileg lassította volna, és ezzel együtt annak beszívódását segíthette, ellenben a talajeróziót csökkenthétté volna. A talajerő visszapótlását majdnem mindenki elvégezte, négyévente a tőkéket körbeásták, amibe 1-2 marok érett trágyát szórtak. Soprontól is eltérőek, de az országban is egyediek voltak a területmértékek. Persze ez sok helyre igaz volt az 1870-ben bevezetett mértékegységesítés előtt, ebből a szempontból is jelentős történeti értékű ez a felmérés, még utolsó pillanatban rögzítették az évszázados hagyományokat. A kutatók szerint Kőszegen fontra és vödörre (Eimer) osztották fel a területet, a font 80 négyszögölet takart, a vödör tíz fontot. Ez az akkor hivatalosan használt katasztrális holdból (1600 négyszögöl) pontosan egy felet jelentett. Minden vödör után tíz akó (kb. 500 liter) bort reméltek a tulajdonosok. A termesztési körülményekhez tartozik még az is, hogy megjegyezték, az 1863. évi szárazság óta sok szőlőskert maradt parlagon. Ez minden bizonnyal igaz volt annyiban, hogy az Alföldön akkor százak életét is követelő aszály minden bizonnyal hozzájárult a termelési ág kőszegi jelentőségének csökkenéséhez, de más forrásokból tudjuk, hogy már az 1830-as években sok elhanyagolt telek volt a határban. Az árakat tekintve egy szőlőnek való parlagot négyszögölenként 1 forintért lehetett megvenni; ezer szőlőkaróért 20 forintot kértek; a napszám 25 és 45 krajcár között mozgott. A szüreti munkák különlegessége volt, hogy a kőszegi hegyekben pincéket nem építettek - talán a termés védelme miatt, mivel a szőlőket az évszázadok során többször pusztították a várost sarcoló martalócok -, ezért a gyümölcsöt a szüreteléskor beszállították a városba, ahol a hagyományos kezelést követők „csomoszolták” (csömöszölték = összetörték, összezúzták), és kocsánnyal együtt „sajtolták” (préselték). Akik a „jobbra törekvők” közé tartoztak, a szemelt bogyókat csomoszolás után legalább két napig a törkölyön hagyták, majd szűrés után préselték ki. A mezőrendőrségi szabályokra vonatkozóan - amelyek a városi szabályrendeletbe ágyazottan itt is megvoltak - azt állították, hogy azokra talán nem is lenne szükség, mert a „nép dicséretes jó erkölcsűségénél fogva; a lopás vág akár csak a gyümölcs bántalma a ritkaságok közé számítható”. Mutatja a szőlő- és a bortermelés helyi jelentőségét és egyben egészen korai, mondhatjuk ősi szabályozását, hogy Kőszegen nem volt elkülönült hegyközségi szervezet, hanem a szőlőműveléssel kapcsolatos ügyeket teljesen a város mindennapi közéletébe tartozónak tekintették. A helyi „jobbra törekvő” termelők közül két személyt emeltek ki név szerint, akik jelentős vagyonnal és jövedelemmel rendelkeztek, tehát megengedhették ** A szőlőültetéskor kb. 60-80 cm mélységben forgatott föld talajmunkájának korabeli elnevezése. 7
