Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Alexa Károly: A magyar kultúra tere, avagy: "Kulturális politikánk időszerű kérdései", avagy fiatalok legyetek résen
Operában és a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Nemzeti Filharmóniánál, a filmkészítők körében és a külhoni magyar kulturális intézetek szemérmetlen gleichschaltolásában. A színházi és képzőművészeti mecenatúrára éppúgy gondolhatunk most itt, mint a totális visszaállamosításra törekvő ösztöndíj- rendszerre, amelynek első durva jeleivel már akkor találkozhattunk, amikor az SZDSZ kegyesen elfogadta a meghívást a kormányzásba, 1994-ben. Jelképes értelmű a Magyar írószövetség ellehetetlenítése. Itt a kormányzat példás munkamegosztásban dolgozott-munkálkodik a magukat „szépíróknak” nevező irodalmár rezidensekkel - az előbbi éveken át nem folyósította a kötelező költségvetési pénzeket, az utóbbiak ezt megtámogatták, mintegy „morálisan” megindokolták-, a permanens hisztériakeltéssel. írók tucatjait sorolhatnánk föl - némi túlzással - a felvásárlásukra szánt tarifák-stallumok megjelölésével. Ez az expanzió - lévén globális ihletettségű - nem áll meg a határoknál. Európa felé a „Gyuri bácsik” és a „Péter bácsik” közvetítik a támogatandókat, de figyelnek az utódállamok magyarságára is. Jó lenne tudni, hogy pl. mi is történt a háttérben a Frankfurti Könyvvásár idején, azt, hogy miféle pénzekből vált gigantikus kiadóvá egy jelentéktelen pozsonyi könyves vállalkozás, és mi a háttere - mondjuk - a kolozsvári egyetem „szakember” meghívásainak vagy a marosvásárhelyi kiindulási Sütő és Illyés elleni gyűlöletkampányoknak. Olvastam olyan magyar regényt, amelynek szponzora a budapesti amerikai nagykövetség volt. De elég egy pillantást vetni a díjazások és kitüntetések listáira, a könyv- és folyóirat-támogatásokra ahhoz, hogy érzékletes képet kapjunk a „semleges” állam és egy bizonyos „civil” szféra összekapcsolódásáról. S mindez, ez az egész kirekesztés valami elképesztő kíméletlenséggel társul. Itt nincs felejtés és megbocsátás, nincs méltányosság vagy nagyvonalúság. Az értéktiszteletről nem is beszélve. Akiknek kezében van a - szinte - teljes művészeti médiakritika, a kánonok kijelölésének elorzott hatalma, azok nem létezővé tudnak tenni minden értéket, ha az más színezetű, mint ami számukra kedves. Sőt módjuk van arra, hogy a művész egzisztenciális tönkretételével már eleve lehetetlenné tegyék a műtárgy - egy könyv', egy előadás, egy tárlat, egy zenemű - létrejöttét is. A kép csúfosan groteszk: eg}' hegemonista és manipulált (újraállamosított) piac a szabadelvűség és modernitás magyar szigetének hirdeti magát 2007- ben, majdnem két évtizeddel a rendszerváltoztatás kezdete után. Szinte nosztalgiával emlegetjük a pártállami időket, amikor még a szilenciumra ítélteknek sem vonták kétségbe a tehetségét, még kevésbé a létjogosultságát. A remény mint ajándék... Ahhoz hogy a változásnak, a változtatásnak legalább a reményével megajándékozhassuk magunkat, nyilvánvaló, hogy első lépésként ennek a végrehajtó hatalomnak el kell tűnnie, és nem is csak egyetlen ciklusnyi időre. Ez persze még csak a költségvetési pénzek tisztességesebb elosztását teszi lehetővé, a bel- és külföldi privát szponzorálást vagy a felhalmozott tőke mozgását aligha befolyásolhatja. A változás másik elemi előfeltétele az, hogy az új nemzeti-értéktisztelő kormányzat elhiggye azt, amit ellenfelei oly jól tudnak: a kultúra hatalompolitikai 95
