Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Alexa Károly: A magyar kultúra tere, avagy: "Kulturális politikánk időszerű kérdései", avagy fiatalok legyetek résen
kérdés, ami hosszú távon nemzeti sorkérdésnek tekintendő. Tehát nem a „maradék-elv” jegyében kell befektetni a kultúrába (oktatásba és tudományba), hanem egy végiggondolt koncepció alapján. Es nem kampányszerűen, szavazatgyűjtő alakoskodással. Szégyenletes közhelyek ezek, tudom. Am, ha a konkrétumok felé közelítenünk, nem tekinthetünk el az elmúlt tizenvalahány év és azon belül a kétszer négyéves jobboldali, MDF-es, illetve FIDESZ-es időszak súlyos hibáinak és mulasztásainak a feltárásától. Illetve azoknak a körülményeknek az átvilágításától, amelyek a jó szándékú kormányzati törekvéseket annak idején mellékvágányra vitték... Szomorú ma nyugtázni pl. azt, hogy az MDF hajdani kulturális prominenseit hogyan kényszerítette az ellenzék kényszerpályára, belehajszolva őket az egy ciklusnyi időtartamú médiatörvény-vitába, ami alatt sikerült pozícionálni magukat. Hogyan éltek vissza az akkori kormányzat demokratizmusával, tapasztalatlanságával, meggondolatlanságaival, belső ellentéteivel és félszegségével. Balekságával. Azután 1998 után... Az akkori kormányzati politikát jellemző kulturális közönyt mára már a millenniumi ünnep időszakának sok szép eredménye, néhány impozáns nagyberuházás sem tudja teljesen elfedni. S tudjuk és tapasztalhattuk is: a „légüres” térbe könnyen nyomulnak be olyan ideológiák, törekvések és alakok, akik pontosan tudják, merik és teszik. Alighanem több mint jelkép az, hogy amíg Antall József kulturális minisztere a magyar néprajztudomány egyik kiemelkedő művelője volt, Orbán Viktoré egy olyan valaki, aki „a kulturális antropológiának” elkötelezettje, s nem mondhatni, hogy számottevő eredményekkel a háta mögött. (Es a nemzeti érdekek jelenlétét nem garantálhatta néhány kiválasztott vagy önjelölt nagy - és nagyhangú - öreg „konzulensi” és „retorikai” jelenléte sem, hogy visszafogottan fogalmazzak.) Valószínűleg már most is késő nekilátni egy elodázhatatlan nemzeti kulturális stratégia előkészületeinek, ezen belül is pl. az anyagi és intézményes „tartalékok” felmérésének. Gondolhatunk itt akár az önkormányzati választások sikere után előállt új helyzetre. És a helyi lehetőségek ismeretében nem a központosítás vonzerejének kellene engedni, hanem ajánlásokat kidolgozni. Es ennek során bármily nyomasztó is: tudatosítania kell a jövendő új kormányzatnak, amit mi itt - ebben a teremben és azon túl, akik számára fontos a Márciusi Charta létrejötte - valamennyien tudunk, hogy a „mi” kétszer négy évünk alatt a magyar kultúra és művészet nagyon jelentős halmazát sikerült elidegeníteni nemcsak egy „politikai oldaltól”, hanem magától a rendszerváltozástól is. Az ő felhalmozott tapasztalataik, mély elkötelezettségük olyan tőke, amit nemcsak ildomos tudomásul venni, hanem amit hasznosítani is érdemes. Es ott van immár a kultúrában egy új generáció is, amelyet meg kell ismerniük a majdani, reméljük: a közeljövő új döntéshozóinak. Tekintsük akár felajánlkozásnak is ezt az utolsó mondatot - ha tudnám, se titkolnám el, hogy kiknek a nevében próbáltam szólni -: elmondhatjuk, hogy ezen az oldalon megvan az a politikai és független gondolkodói tapasztalat, amire a következő kormányzat már most számíthat. Megvan - már és még. * Elhangzott előadásként a Márciusi Charta debreceni konferenciáján, 2007. augusztus 21-én. 96
