Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Alexa Károly: A magyar kultúra tere, avagy: "Kulturális politikánk időszerű kérdései", avagy fiatalok legyetek résen

És most vessünk pillantást a kultúra mai állapotára.

A helyzetrajzhoz valószínűleg elég volna eg)7 - nem is nagyon - bővített mondat. A mai magyar kultúrának és ezen belül a művészetnek nincs egyetlen olyan területe, műfaja, intézményrendszere, amelyet ne a valamiféle szélsőséges posztmodernitás jegyében működő „liberalizmus” határozna meg. „Liberalizmus” - így macskakörmök között. A maga szélsőséges - és hamis - egyéniségkultuszával, mindennemű referencialitás tagadásával, értékrelativizmusával, a művészet fogalmának a legalantasabb szintű „kreativitás” felé való kiterjesztésével. Továbbá: a nyelvbe vetettségnek, azaz az idétlen szójátékokba felejtkező nyelvnek az irodalom lényegeként való hangoztatásával éppúgy, mint pl. a „grand art” szintjére emelt grafittinak becézett környezet- szennyezés pártolásával vagy a perverzitást hajhászó alternatív színjátszás lan- szírozásával, vagy felfoghatatlan idétlenségű sztárkultuszával. Mindez persze nem csupán „szimpla” ízlésdiktatúra. Ez csak a tünete egy nagyon következetes piaci és politikai törekvésnek. Amelynek lényege - mi más is lenne, mint - a globalitásnak való feltétlen behódolás. Amihez természetesen fel kell számolni a nemzeti identitás századok óta meghatározó elemeit, és kérdésessé-kétessé tenni a művészetnek minden olyan esztétikai tradícióját, amely az egyéniség érzelmi, spirituális és morális gazdagítását célozza.

Mindeközben nem kell feltételeznünk valami démoni agytrösztöt, élén a háttér jótékony félhomályában valaminő gigantikus angolul beszélő Aczél Györgyöt, még talán - bármily csábító is lenne a feltételezés - a Szabad Demokraták pártja sem a meghatározó, noha minden szavával és gesztusával jelzi azonosulást ezzel a trenddel. Ez a „trend” egy világméretéi, mindent beás átszövő folyamat, amelyet az ostoba és önmaga - valahai: kétezer éves - lényegét készséggel felszámoló Európa közvetít felénk, tudva, hogy miféle szálláscsinálókat üdvözölhet a mai magyar kormányzatban és a készséges-korrupt médiában. És ne feledjük, már 1995-ben lehorgonyozhatott a magyar fővárosban ennek a törekvésnek a zászlóshajója, a Közép-európai Egyetem, a hallatlan ingatlanvagyonnal kistafírozott CEU, amelynek prágai hely- foglalásához a cseh kormány - hogy, hogy nem - nem járult hozzá. (Es ugyan ki emlékszik ma már, milyen pártkoalícióban működött akkor a cseh kormány... Mindenesetre a cseh nemzet kormánya volt.)

Ez a tendencia folyamatosan terjeszti ki hatalmát minden irányban - a rendszerváltoztatás első pillanatától. És mára már az is kiderült, hogy ennek irányítói miféle politikai és kapcsolati tőkét halmoztak fel a pártállami rendszer utolsó évtizedeiben. A rendszerváltozás első pillanatától kezdve minden ponton és irányban kihasználták azt, hogy az állam kivonulni kényszerült és kezdett a civil szférákból, köztük a kultúrából és a művészeti intézményekből, azaz pontosabban szólva, az államnak arra kellett törekednie, hogy társadal- masítsa, társadalmi ellenőrzés alá helyezze a kulturális-művészeti piacot.

Ez a „kultúrkampf’ idestova két évtizede folyik - néni lankadó energiával, új és új, gáládnál galádabb ötletekkel és technikákkal. És olyan politikai erő- vel-erőszakossággal megtámogatva, ami talán még a Kádár-rezsim kezdő éveiben sem volt elképzelhető. E totális „kultúrkampf’ hullámaitól egyetlen terület sem tudta magát megvédeni. Ott tajtékzik-habzott a Magyar Állami

94