Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Fehér Renátó: A tékozló fiú
nem tudható be másnak, mint hite szilárdulásának és az ebből származó közvetlenségnek. Már nem kell folyton magasztalnia az Istent, már nem kell attól rettegnie, hogy az megunja, magára hagyja őt. Rendkívüli módon ötvözi a világ gonoszságait az istenhit és az Istenben való bizalom problémáival. Más valakiként akar a Földön élni; új embert küldjenek helyette, olyat, aki elbírja viselni a bűnöket, és az Isten létét is bátrabban tudja megérteni, feldolgozni. Kér két megvakult szemet, melyekkel először is nem látná a fizikai világot, így a természetfeletti elfogadása is könnyebb lenne, másodszor nem észlelhetné az emberi gonoszságot és közönyt. Lelket is kér, aki meggyőződésesen hiszi, hogy Isten bír csodát tenni. Ez bizonyítja, hogv akármennyire is épül, még nem áll biztos alapokon a költő hite. Aztán ostoba agyat is kér, melynek nincs elég esze, hogy az isteni valót gondolkodással és filozofálással megkérdőjelezze, és melyben nincs annyi morál és felelősség, hogy törődjön az olyan emberi hibákkal, mint a pénzéhség, a süket szívek, a hitegető asszonyok vág)' a nyomor. Egy gép-ember nem osztozik a mások fájdalmában, és saját hibáit is gyorsan elfelejti; az tudja igazán, mi az erkölcs és az emberség, aki agyával dönt, és szívével könnyezik. József Attila egyik leghíresebb Istennel kapcsolatos verse a Lázadó Krisztus. E hírnév nem is lehet véletlen, hiszen már a költő életében óriási visszhangot kapott (sajnos ez nem sok József Attila-versről mondható el), bár nem dicsérték, épp ellenkezőleg, nyolc hónap fogházra ítélték, majd később felmentették. A vers 1923. április 29-én a Kékmadár című budapesti lapban jelent meg. Habár maga a mű felháborító hangnemű, de biztos hitről tanúskodik. A Tanítások című, nagy terjedelmű „költői füveskönyv” kilencedik szakasza egészen érdekes képpel szolgál: „Isten országát hirdetem nektek. ” A pap megkezdi prédikációját a szószékről. Két év alatt a tétova, végtelent kereső kamaszból, az ambóról szónokló, Isten országát hirdető pap-költő lett. Az élet nehézségei néha segítségkéréssel és nyugalomvággyal fordították Isten felé. Ennek szép példája az Imádság megfáradtaknak című vers, mely valóban teljesen fohászhatású. A legérdekesebb a vers utolsó két sora: „Szabadíts meg a gonosztól. Akarom. ” A Miatyánkban ugyanezt találjuk, annyi különbséggel, hogy ott az Akarom helyett Ament mondunk. Amen, vagyis úgy legyen! De egy csalódott ember lehet-e ilyen belenyugvó? Nem, ezért a személytelen és távolságtartó Ámen helyett az egyes szám első személyű, határozott, szinte erőszakos Akarom-ot használja. Egy megfáradtnak egyetlen lehetősége van: még egyszer megpróbálni szilajnak és erősnek lenni; csak így van esélye fölbukni az árból. A másik nagy botrányt kavart vers - a Lázadó Krisztus mellett - a Tiszta szívvel. Ennek az alkotásnak külön irodalma van, hiszen tudjuk, hogy' Horger Antal e miatt a mű miatt elmarasztalta, és utasította, hogy hagyja el a szegedi egyetemet. Az ok: olyan emberre nem lehet bízni a jövő generáció nevelését, aki ilyen verset ír. Valószínűleg ebben az erős kritikában közre játszott, a „Nincsen apám, se anyám” kijelentés után, a „se istenem” kinyilatkoztatás is. 53
