Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Csorba Csaba: Aki a virágot szereti..., Halászember, Harmadnapon
EGYMÁS KÖZT APÓNAK NEVEZTÜK, de valaha rengeteg neve volt, mint ahogy azt megtudtuk, ahány nép és nyelv, annyi neve volt neki, mindenki hívta valahogy, de sajna, és ezt megint csak nagyapától tudom, mindig csak akkor hívták, ha valaki szidott valakit (sok valaki volt még akkoriban), vagy ha nagy szükség volt valamire (folyamatosan fogynak a valamik is, bizony, egyre kevesebb valami van), vagy ha durván elküldték valakit valahova (a valahol mostanra ugyanazt a forró, élhetetlen mocskot jelenti), egyébként nem igazán vették észre, mostanra már inkább feltűnő jelenséggé vált, de hát már minden mindegy, a végére a nálam és az öcsémnél idősebbek sem foglalkoztak vele, pedig lehetetlen volt nem észrevenni, hogy a többi „túlélőtől” eltekintve ő FEHÉR VÁSZONNADRÁGOT, FEHÉR VÁSZONINGET HORDOTT, ÉS ÜLT A HÁZA ELŐTT A PÁDON, merthogy neki még háza is volt, akárhová vándoroltunk, akárhová kóboroltunk, akárhová menekültünk, mindenhol találtunk egy épületet, mely az övé volt, nem értettük, ez hogyan lehetséges, de biztosan így volt, mert az épületek még hasonlítottak is egymásra, emlékszem, az öcsém mindig nagyot nevetett a benti képecskéken, szobrocskákon és a tetőn levő fura villámhárítókon, és ezek az épületek mindig funkciótlanok, érdektelenek voltak számunkra, a Halászóember is csak fáradt, szomorú közönnyel nézett végig rajtuk, láttuk rajta, hogy visszasírja az időket, amikor még egyszerre lakott a sok hülye házban, amelyekben mindig nagy tisztaság volt, nem mellesleg ő is nagyon tiszta volt, látszólag nem ette be magát a por a ruháiba, a bőrébe, egyáltalán, MINDEN FEHÉR VOLT RAJTA, A BOCS KORA I KIVÉVE, FEHÉR A RUHÁJA, FEHÉR A HAJA, FEHÉR A BAJSZA, MINT EGY NÉPSZÍNMŰBEN, TISZTA ÉS ÁPOLT, CSAK A FRISSEN FESTETT LÉCKERÍTÉS HIÁNYZOTT ELŐLE, de a frissességet a sok rom közt hiába kerestük, ha valamit kerestünk, akkor az élelem volt, valami elkóborolt háziállat vagy egy frissnek tűnő tetem, de ezekből is csak mi ettünk, az öcsém vette észre először, hogy a Halászóember sohasem eszik, talán nem volt rá szüksége, vagy csak az egyedüllét nyomasztotta, az, hogy mindenki magára hagyta, mi is csak megtűrtük, de nem szóltunk hozzá, ÖZVEGYEMBER VOLT, 34
