Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 8. szám - Lajta Erika: Relatív embetartalom (4. befejező rész)

Am hiába mondta ki mintegy maga fölött is a halálos ítéletet, hiába kacérkodott szemérmetlenül a halállal, azért amikor kézzel fogható közelségbe került az elmúlás, édesapám még mindig riadozott.

Tegnap, amikor az október végi szép napsütésben kitoltam a parkba, ahol csendesen szemetelt az eső, s ahol a páráktól súlyos levegőt valósággal átperzselve sárgán és vörösen izzottak a falevelek, elhaladtunk a kórház főépületének azon rejtett kiszögellése mellett, ahol a boncterem van.- Mi ez itt? - kérdezte meg.- A hullaház.

Finomabb érzésű hozzátartozó már ezt se árulta volna el egy betegnek. De hát én mindig szerettem kísérletezni az emberekkel, különösen a férfiakkal. Ezért magyarázólag hozzátettem:- Itt boncolják fel azokat, akik meghalnak a kórházban. Megnézik, milyen torzulások, anatómiai elváltozások voltak az agyukban. Mi okozta a betegségüket. Aztán kiállítják a halottvizsgálati bizonyítványt.- Menjünk innen! - adta ki a parancsot apám.- Ne olvassam fel neked, mi van kiírva az ajtóra?-Ne!- Pedig nagyon érdekes...-Ne!"

Nem láttam apuka arcát. Nem láttam, milyen kifejezés ül rajta. Mégis teljességgel bizonyos voltam benne, hogy megrettent tőle, hogy egyszer majd ő is idekerül.

Félelme nem rémisztett meg.

E pillanatban érzéketlen voltam minden külső benyomásra. Védett a gondokkal szemben. Immunis a problémákra.

Nem gondoltam semmi olyasmire, ami elég jelentékeny lett volna ahhoz, hogy megérdemelje: emeljek a rangján, és gondolatból szóvá formáljam át, s a pihenő, amelyet agyamnak engedélyeztem, ellazulttá, nyugodttá, kiegyensúlyozottá tett.

Kifújtam magamat. Mélyeket szippantottam az ózondús levegőből. A parkot övező erdő lombos tüdeje és az enyém, a füstök szürkítette, kölcsönösen egymást táplálta.

Olyan lelki állapotba kerültem, amit akár boldogságnak is nevezhettem volna, ha már magától az elnevezéstől nem vált volna törékennyé, védelemre szorulóvá ez az illanékony hírében álló érzés.

És tényleg! Alig konstatáltam, hogy boldog vagyok, rögtön megszűntem annak lenni.

Tudatom működésbe lépett.

Gondolataink, az enyém is és az édesapámé is mozgásba lendültek, egy irányba tartottak, és egy ponton összetalálkoztak - minek eredményeként kénytelen voltam apám helyett elképzelni a halottasházat.

Fantáziám buján tobzódni kezdett. Egy óriási termet festett elém, amelyben legalább harminc boncasztal volt, s mindegyik közepén meztelenre vetkőztetett hullák feküdtek, nemegyszer különös, karjukat, lábukat ficamo- dottnak mutató pózban.

66