Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 8. szám - Szepesi Attila: Kakukkfű, Árnyékvesztő, A Fudaraku-paradicsom
veszített világban, melyhez szinte semmi köze nincsen. Se rokona, se leszármazottja. Elmeséli, hogyan élte túl az üldöztetést. Bevette magát a mára- marosi vadonba. Nem részletezte ezeket a Robinson-időket, heteket, tán hónapokat. Nehezen tudott megszólalni hajlott kora okán, de a szörnyű emlékek súlya is nyomasztóan hathatott rá. Azt a néhány mondatot viszont, melyet kiejtett, magyarul mondta. És amikor beszélgetőpartnerei - köztük Elie Wiesel - angolul vagy jiddisül szóltak hozzá, nehézkesen tudott csak válaszolni, és előbb-utóbb visszatért a magyarra. Arra a nyelvre, melyen felnőtt, s mely borzongató emlékeket ébreszthetett benne, hiszen magyar martalócok magyar jelszavakat rikácsolva hurcolták el mindannyiukat. Elképzelem, amit csak egy mondat erejéig érintett, hogyan szökött meg fogvatartóitól, miközben a szeretteit továbbhurcolták. Hogyan vette be magát a máramarosi rengetegbe, ahol nyilván azon tengődött - gombán, vadgyümölcsön -, amit épp talált. Ki tudja, talán elücsörgött egy esztena oldalában a pásztortűznél, sajtot meg túrót falatozott a subások közt, akik morgó komondoraikat uszították a vérmedve ellen, ha az akolban kitört a pánik. Talán valami barlangfélében húzta meg magát. Mégsem a éhség lehetett számára a legszörnyűbb vagy a hideg, hanem az az ólomszürke homály, mely belülről elárasztotta. A kiüresedett, körvonalait és értelmét veszített világ. Az elhurcoltak felett érzett keserűség. Meg kellett győznie magát, hogy érdemes tovább élni. Talán nem is belső monológgal, hanem az ösztönök sóvárgásával. A csoda hitével, mely a napok múlásával ugyan egyre jobban elenyészik, és átadja helyét a hétköznapok ólmos ürességének. Aztán következett a szörnyű visszatérés oda, ahonnan elüldözték, és ahová rajta kívül alig tért vissza valaki. A házakban új gazdák terpeszkedtek, új törvények gravitációja tartotta össze jól-rosszul a szétesőben levő világot. Ismeretlen katonák masíroztak fel-alá, és más nyelv szavaira pergett a dob, mint korábban. Feltűnt az utcán egy-egy ismerős arc, lesunyt szemmel vagy sandán vigyorogva, de emlékezni nem akart senki, nemhogy a régmúltakra, de még a tegnapelőttre sem. A sorsába üszkösült öregember átadott Elie Wieselnek néhány tárgyat, melyet a régmúltból évtizedeken át megőrzött. Becses apróságokat, sárgult fényképeket, ákombákom leveleket és más dokumentumokat, melyek egy elsüllyedt világ tán utolsó üdvözletei. Volt egy jelenete a filmnek, részlet valójában, mégis jelkép erejű. Nehéz szóba foglalni a jelentését. Elie Wiesel járta az emlékeiből előbukkanó várost, és hirtelen egy pravoszláv ünnepi menet kanyargóit elő a kockaházak rengetegéből. Nagyszakállú pópák, füstölők és cifra imazászlók. A kockaházak díszlete fájdalmasan kopár volt. Csupa függőleges-vízszintes fal, mértani rendben az ablakok. Sehol egy görbe fa, sehol egy virágzó és a teret otthonossá varázsoló csipkebokor. Az áhítattal masírozok, gyerekek, asszonyok és sorsukba nyaklott öregemberek énekeltek, ám hangot nem lehetett hallani, csak a szájak tátogtak a verőfényben... Vannak, lehetnek titkos pillanatok, amikor az idő bugyrai összecsúsznak, amikor az álom tere hirtelen megvilágosul, a benne bolyongó pedig egészen jelenvalónak érzi magát - talán ez az örökkévalóság, és ezt mondhatja Nietzsche örök visszatérésnek -, aztán egy újabb pillanattal minden újra 24
