Életünk, 2007 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 8. szám - Szepesi Attila: Kakukkfű, Árnyékvesztő, A Fudaraku-paradicsom
elhomályosul, a korábban egymás visszfényében álló részletek különválnak, és a megajándékozott újra a tények és az adatok, újra a mindennapok érdektelen lomjainak középpontjában találja magát, amit a szekularizált szemlélet - a maga szánalmasan kopár nyelvezetével - úgy nevez, hogy valóság. A Fudaraku-paradicsom Élt egy idős japán szerzetes Hamanojimában, a tengerparton. Kankóbó, a Fudaraku-templom főpapja. Szikár, zárkózott férfi. O Inoue Jaszusi novellájának - Utazás a Fudaraku-paradicsomba - főhőse. A történet, mely pontosan körül nem írt időben játszódik, elmeséli, hogyan szállt tengerre a nyurga, morózus férfi. Az író a huszadik században élt, és novellája is sejthetően ekkortájt játszódik, bár erről a - főhőséhez hasonlóan - szikár elbeszélés bővebb tájékoztatást nem ad. Ne gondolja senki, hogy ez a tengerre szállás valami romantikus utazásféle, színes kaland, melyből vissza lehet térni. Ez maga a halál. Él ugyanis a derék szerzetesek - és híveik - körében egy olyan hiedelem, hogy aki - idősödőben - üdvözölni kíván, neki kell vágnia a hullámtengernek. „Régóta úgy tartják, hogy a templom szemben fekszik az Irgalom Istennőjének paradicsomában messze délen emelkedő Fudaraku-heggyel, a tökéletesség világával, ezért akik arra vágytak, hogy meglássák a Fudaraku hegyén lakozó Kannont, az Irgalom Istennőjét, s hogy eljussanak paradicsomába, a kumanói déli tengerpartra mentek, hajóra szálltak, és elindultak a tengerre...” A hiedelemnek semmi rigorózus szabálya, kötelező érvénye nincsen, csak annyi, hogy a hullámoknak nekivágó egy ideig a templomban kell éljen. Azt sem írja elő semmiféle regula, hogy épp a rendfőnöknek kötelező útra kelnie, bár néhányan közülük az elmúlt évszázadok során megtették ezt. A minden tekintetben átlagos Kankóbó döbbenten tapasztalja hatvanegy éves korában: környezete elvárja tőle, hogy tengerre szálljon. Elkezdenek a „nagy utazásra” célozgatni. Kialakult ugyanis az a szokás az utóbbi évtizedekben, hogy „amikor a templom főpapja betölti hatvanegyedik életévét, annak az évnek a tizenegyedik hónapjában tengerre száll”. A szerzetes szimpla lélek, nem túl képzeletgazdag, és minden fanatizmus hiányzik belőle, megdöbben. Igaz ugyan, hogy korábban maga is részt vett néhány olyan tengerparti ceremónián, amikor útjára bocsátottak néhány elszánt lelket, köztük két korábbi rendfőnököt is, ám csak akkor ötlik eszébe, hogy neki is illene felkerekednie, amikor megérzi, hogy környezete elvárja tőle ezt a gesztust, hogy kényszerítő akaratok fókuszába került. Ami pedig ezzel együtt jár: szentként kezdik tisztelni, és aprópénzt dobálnak a lépte nyomába. Bármerre elhalad, fémpénzek csörömpölnek a járdán, és koldusok követik, hogy a filléreket összeszedjék. Továbbá: fontoskodó és aggodalmas emberek keresik fel a kolostorban, akik egyrészt áldását kérik, másrészt rég eltávozott szeretteiknek kívánnak ezt-azt elküldeni a reményteli Fudaraku25
